Munk Artúr szabadkai katonaorvos volt, aki 1917 nyarán, 31 éves korában az osztrák-magyar hadsereg katonájaként valahol Galíciában orosz fogságba esett. Az Urálba, Jekatyerinburgba került, ahol meg is nősült, majd többi évi oroszországi távollét, és egy huzamosabb petrográdi tartózkodás után 1921-ben hazakerült Szabadkára, ami immáron a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozott. Magyarországon adták ki A nagy káder. Egy pleni följegyzései a forradalmi Oroszországról című könyvét, ami rendkívül izgalmas, szinte letehetetlen olvasmány.
Mint tudjuk, több százezernyi magyar került orosz fogságba az első világháború idején, és sokan közülük aktív résztvevői lettek az 1918-ban kezdődő oroszországi polgárháborúnak – a vörösök oldalán. Ezért Munk Artúr könyve nemcsak személyes kaland, hanem magyar sorskérdést is érint. Munk Artúr katonaorvos volt, és mindig odavezényelték, ahol sok magyar sebesült volt, ezért „tömegében” tudta követni az oroszországi vörös magyarok érzületeit.
Munk Artúr tehát személyesen élte át a polgárháborús éveket Oroszországban, beutazta a fél országot. Érdekes megfigyeléseket tett, eleven, jó stílusa még úgy is élvezhető, hogy könyvébe elég sok orosz szó vegyült, s emiatt talán nem mindig érthető annak, aki nem tud ezen a nyelven.
Kérdés, mennyire tekinthető hitelesnek a könyv szövege? Összességében azt hiszem igen, nemcsak érdekes olvasmány, de általában véve hiteles képet ad az első világháborús fronthelyzetről, a forradalmi és polgárháborús Oroszországról, Jekatyerinburgról, Sadrinszkról, Petrográdról. Ez a hiteles összkép még úgy is helytálló, hogy a szöveg bizonyos részeiben Munk Artút nyilvánvalóan csúsztatott. Ez vonatkozik a cári család jekatyerinburgi fogvatartásának körülményeire, ami úgy, abban a formában, ahogy Munk leírta, biztosan nem pontos (ő maga 1918 tavaszán érkezett Jekatyerinburgba, s ekkor már Jakov Jurovszkijt teszi meg az ház őrségének parancsokául, ami csak július elejétől volt érvényes).
Munk sokat ír a zsidókérdésről, ami akkortájt nemcsak Magyarországot vagy Németországot mételyezte meg, hanem Oroszországot is. Viszont nem említi, hogy ő maga is zsidó származású, aminek adott vonatkozásban lehet jelentősége.
Igen valószínűnek látszik, hogy Munk csúsztat a politikai szimpátiájáról is. Ő orvosként tevékenykedett a vörös Jekatyerinburgban, és eléggé kiváltságos helyzetben volt, amiről elég nyíltan ír is. Azt állítja, hogy erőszakkal írattak alá vele a szovjethatalmat támogató nyilatkozatot, és hogy folyton konfliktusban volt a vörös vezetőkkel az Urálban, de Petrográdban is (ahol szintén kiváltságos módon élt). Nem lenne meglepő, ha oroszországi iratok alapján kiderülne, hogy Munk Artúr aktív kommunista aktivista (vagy akár párttag is) volt, csakhát az ellenforradalmi Magyarországon értelemszerűen nem vallhatta meg igazi érzéseit. Így viszont a könyv valóban őszinte, amennyiben sok bíráló megjegyzés olvasható benne a bolsevikokról, de a fehér oroszokról is.
Összességében az az olvasó benyomása, hogy Munk Artúr célja valóban az volt a könyvével, hogy átadja a forradalmi és polgárháborús Oroszország érzéseit, hangulatát, történéseit.
1917-ben már a békevágy volt uralkodó az osztrák-magyar hadsereg katonai között is. Általános az érzület, hogy a gazdagok és befolyásosak pénzzel kiváltják a katonai szolgálatot. A katonák közül sokan sumákolnak, magukat lövik meg, hogy kórházba kerülhessenek, s ne a lövészárokban legyenek. S a kórházakban nemcsak pihenni lehet, hanem tele vannak csinos és készséges ápolónőkkel is.
Az osztrák-magyar csapatok legrettegettebb ellenfelei az orosz hadsereg kötelékében harcoló csehek (szintén volt osztrák-magyar katonák), akik a jövőbeli Csehszlovákia reményében mennek előre, és motiváltabbak, mint az oroszok. A magyarok inkább a csehektől tartottak, semmint az oroszoktól.
Munk Galíciában esett fogságba, majd Moszkvába került. Ekkor Oroszországban már megdőlt a cár hatalma, az ország forradalmi lázban égett. Késő ősszel Moszkvában szemtanúja volt annak, ahogy a bolsevikok átveszik a hatalmat. A valóságnak megfelelően kemény harcról ír a vörösök és az Ideiglenes Kormány hívei között, ugyanakkor Moszkvában a szegényebb rétegek üdvözölték a vörösöket. 1918 tavaszán a magyar hadifoglyok közül sokan a vörösöket kezdték támogatni. Munk keletre került, érzékletes sorokban ír arról, hogy a vjatkai, permi, jekatyerinburgi vasútállomás tele volt magyar vöröskatonákkal (Rákosi Mátyás is későbbi emlékirataiban megemlékezett arról, hogy a jekatyerinburgi pályaudvar tele volt magyar vöröskatonákkal). 1918 tavaszán Jekatyerinburgban nagy a jólét Moszkvához viszonyítva. Mindenütt lehet olcsón kenyeret kapni, a katonák ellátása jó. Munk Jekatyerinburgba érkezve azonnal megismerkedett a városban szolgáló magyar vöröskatonákkal, köztük a cári család őrzőivel is. Az egyiket Barna Lőrincnek hívták Munk szerint, aki azt állítja, hogy személyesen látta a cárt, mert elintézték neki, hogy bemehessen az Ipatyev-házba, ahol a volt uralkodót őrizték (ami elég kétséges, vagy ha igaz, akkor ez azt jelenti, hogy Munk Artúr igencsak bizalmi ember lehetett a vörösök között). Azt viszont helyesen írja, hogy 1918 nyarán az egész cári családot kivégezték, nem volt túlélő, és hogy a kivégzésben osztrák-magyar hadifoglyok is részt vettek. Azt is helyesen tudja, hogy éppen hét külföldi hadifogoly volt a kivégzőosztagban, ami arra utal, valóban belsős információkkal rendelkezett.
Munk orvosi állást kapott, egy villában helyezték el, Koroljkov kereskedő házában, a városközpontban. Az épületben volt fürdőszoba, Munk Artúrnak fejedelmi kényelem állt rendelkezésére: parkettás szobák süppedős szőnyegekkel, míves, drága bútorokkal, pálmákkal, ezüst étkészletek, amiben bőven volt élelem, habos kávé, fehér kalács, kockacukor, sonka, sajt, ásványvíz… Az Urálba csak szórványosan jutnak el hírek a Központi Hatalmakból, de annyi kitetszik, hogy Ausztria-Magyarországon eközben súlyos élelmiszerhiány van, sokan éheznek.
Munk Artúr munkahelye az impozáns Haritonov-házban volt, ahol valóban, állításának megfelelően a hadifogolytábor és kórház kapott helyet.
A Haritonov-házban is sok a magyar. A magyarok, és más külföldiek népszerűek a jekatyerinburgi nők körében, akik azt hiszik, hogy a külföldiek jobbak, mint az oroszok. Munk bejáratos lesz egy Jekatyerinburgban élő rigai származású lutheránus pásztor családjához, s rajta keresztül a városban maradt polgári elithez (Munk majd a lelkész lányát, Elzát veszi feleségül). A jekatyerinburgi nagypolgári közegben persze ki nem állhatják a vörösöket. Úgy vélik, a vörösök jórészt idegenekből állnak, nem oroszok. Az idegenek mégis jól jönnek, mert ha egy polgári család befogad egy vörös hadifoglyot, akkor békén hagyják őket, nem kobozzák el a lakást. Ez egészen addig volt így, amikor a fehér-csehszlovák erők nem kezdtek közelíteni Jekatyerinburghoz, és világossá vált, hogy a város el fog esni. Akkor kidobták a hadifoglyokat. A fehérek, Kolcsak admirális közelgő seregei pedig megölik azokat a foglyokat, akik a vörösöknek szolgáltak.
Munk nemcsak Jekatyerinburgban, hanem Sadrinszkban is huzamosabb időt tartózkodott. Láthatóan tetszett neki az Iszety-parti város: „Kellemes kis városkának találtam a folyó partján épült Sadrinszkot. A Tisza-parti Szentára emlékeztetett sokban a város. Még a folyó is ugyanaz volt, mint a Tisza: sebes, sárga és kanyargós. Szabályos, hosszú és egyenes utcáiban csinos házak sorakoztak egymás mellett, a város végén hatalmas Népkert terült el.”
Természetesen Sadrinszkban is lépten-nyomon magyarok, de hát ezért is van itt Munk Artúr. Szimpátiával ír a sadrinszki (volt) polgármesterről, Mojszejev úrról és családjáról, akiknél szállást kapott.
Ahogy közelednek a fehérek, a vörös hadifoglyok menekülnek, akár még gyalog is Perm felé a vasúti sínek mentén. 1918. július 25-én, egy héttel a cári család kivégzése után bevonultak Jekatyerinburgba a csehszlovák és fehér csapatok. A város közönsége ünnepelve fogadta őket, a hölgyek az ablakokban kendőjüket lobogtatták. Hajtóvadászat kezdődött a vörösök és segítőik, azaz a külföldiek, magyarok ellen. Az egyik magyar hadifoglyot, aki részt vett a cári család őrzésében, nyilvánosan végezték ki.
Ahogy megjelennek a fehérek, a városba visszatér a kereskedelem, az áruk. Kint a falvakban is kegyetlen bosszút állnak a parasztok a kommunistákon: „Az elkeseredett muzsikok a dermesztő hidegben meztelenre vetkőztették le a komisszárt és egy fához kötözve addig öntözték jeges vízzel a testét, amíg az áldozat valósággal a fához fagyott. Aztán kitüzesített késsel felvágták a hasát és búzával tömték tele a hasüreget. A halott komisszár nyakába táblát akasztottak ezzel a felírással: «nesze neked – itt a termés».”
Alig egy évvel később a vörösök visszafoglalták Jekatyerinburgot, Sadrinszkot. Munk Artúr ismét a vörösök szolgálatában, de már hazafelé igyekszik. Mint írja, sok magyar megnősült a fogságban, ők inkább maradtak Oroszországban. Az út hazafelé Petrográdon át vezet. Munkot a volt osztrák-magyar nagykövetség épületében szállásolták el (Szergijevszkaja utca 10.), Szapáry Frigyes egykori nagykövet pazarul berendezett lakosztályában.
Sőt, Munk is azt megjegyzi, hogy Cseka igazolványa volt, amit úgymond véletlenül és orvosként kapott, ez nyilvánvaló lódítás, valószínűleg nem akarta kifejteni, hogyan és miért lett a szovjet titkosszolgálatoknál „beütött” ember.
Érdekes, hogy Munk szinte semmit nem ír a hazai eseményekről. Állítása szerint csak 1919 őszén tudta meg, hogy Magyarországon volt valami Tanácsköztársaság. Petrográdban már úgy mutatkozik be, mint „jugoszláv alattvaló”, tehát tudott Trianonról, de mégsem írt róla semmit.
Petrográdban ekkor (1920-1921 körül) éhínség van. A városi polgárok egy kenyérért adják oda a családi ezüstöt, persze csak illegálisan, mert minden kereskedelem tilos. Még szappant sem lehet kapni, csak katonáknak és a kórházaknak jár kiutalás alapján, és szappant venni már spekulációnak számít.
Értelemszerű, hogy ebben a közegben virágzik a feketekereskedelem, a tolvajlás. A gyárak sztrájkolnak, de erről tilos írni, de még beszélni is. Tüzelő nincsen, az emberek elégetik a bútoraikat, a faparkettákat – ismerős kép lehet ez a Doktor Zsivágóból is. Azon sem lehet csodálkozni, ahogy Munk írja, soha nem virágzott annyira a prostitúció, mint ezekben az időkben, pedig elvileg ez is tilos. És: „emberemlékezet óta nem tódult úgy a nép a templomokba, mint amióta az állam hadat üzent az egyháznak. […] A nők esküdt ellenségei a szovjetrendszernek… Lépten-nyomon szidják Lenin kormányát, szidják a zsidókat. Már nyíltan szapulják Trockijt és Zinovjevet a villamoson, az élelmiszerkiosztó helyek libasorjában, a csájnájékban, színházakban, mozikban.”
Munk Artúr természetesen nem éhezett, hanem kiemelt ellátást kapott. Élelmiszercsomagjába fél kiló lekvár és vaj, méz, só, rizs, cukor, húsz deka liszt, szárított gyümölcs, egy üveg étolaj és egy tábla csokoládé tartozik. Még jaltai beutalót is kapott.
A magyar kommunisták arra buzdítják a hazatérő hadifoglyokat, mihelyst hazaérnek, szítsanak lázadást. Munk Petrográdban találkozott Rajniss Ferenccel is, a későbbi szélsőjobboldali politikussal, akit 1946-ban majd háborús bűnösként végeznek ki. De ekkor még csak a magyar hadifoglyok egyik képviselője.
1921-ben végül hazatérhetett Szabadkára, mely akkor már a délszláv államhoz tartozott. A következő több mint harminc évben több könyve is megjelent a délvidéki népéletről, 1955-ben halt meg Szabadkán.
(2024. 04. 13.)