2023. június 23-án, péntek este Jevgenyij Prigozsin, az orosz Wagner-csoport zsoldoshadsereg vezetője azt közölte, hogy az orosz reguláris hadsereg csapást intézett harcosai egyik tábora ellen.

Prigozsin az elmúlt hónapokban folyamatosan és rendkívül élesen támadta az orosz katonai vezetést az ukrajnai háborúban tanúsított gyenge teljesítmény miatt, és amiért szerinte embereit szándékosan beáldozták a kelet-ukrajnai Szoledar és Bahmut véres ostroma során, illetve nem látták el őket megfelelő fegyverzettel és lőszerekkel.

Ezért június 24-én reggel a Wagner-csoport alakulatai gyakorlatilag fellázadtak, a fegyveres felkelés központja Rosztov volt. A fellázadt zsoldosok elfoglalták Rosztov-na-Donu város központját, és több katonai hadoszlopuk megindult Moszkva felé. Az orosz hadsereg ellenük küldött egységei közül hét helikoptert lelőttek. Voronyezs megyében az egyik katonai egység megadta magát, egyes források szerint átállt a Wagner-csoport oldalára. Rosztovban a lakosság látható szimpátiával viszonyult a wagneresekhez. Prigozsin nyilvánosan deklarált céljaként valamiféle „igazságosságot” hangoztatott, és az ukrajnai háborúban kudarcot vallott orosz katonai vezetők ellen szólalt fel, de nem Putyin ellen. Vlagyimir Putyin reggel szózatot tartott, árulásnak és katonai lázadásnak minősítette, és 1917-hez hasonlította a történteket. A nap folyamán egyes híradásokban arról számoltak be, hogy pánik, sőt, menekülés tapasztalható az orosz elit soraiban.

Az esti órákban Prigozsin hirtelen bejelentette, hogy a lázadásnak vége, miután Alekszandr Lukasenko belorusz elnök közvetítésével megegyezés született: ő és a wagneresek Belaruszba távozhatnak.

A világ és Oroszország közvéleménye azóta is találgatja, mi is volt ez a furcsa egynapos puccs. A két fő véleményáramlat: az egyik tábor szerint megrendezett álpuccsról volt szó, a másik vélemény szerint komoly lázadás volt, ami valamiért ilyen kurtán-furcsán ért véget.

Érvként jöhet számításba az álpuccs mellett, hogyaz orosz történelemben nem ismeretlen a jelenség. Valószínűleg az 1991-es augusztusi „puccs” is afféle stresszteszt lehetett, a politikai közhangulat kontrollja, amiből kiderült, hogy a Szovjetunióban a politikailag aktív tömegek nem álltak ki az államszövetség mellett, ellenben Oroszországban és más köztársaságokban kiálltak a helyi vezetések mellett. Ami el is döntötte a Szovjetunió sorsát. (Más kérdés, hogy a társadalom politikailag aktív többsége nem feltételen azonos a társadalom tényleges többségével.)

A mostani, immáron hosszan tartó háborús helyzetben egy megrendezett álpuccsnak elvileg célja lehetett egyfajta stresszteszt, tehát meggyőződni arról, hogy az elit, a hadsereg és a nép valóban a hatalom mellett van-e.

Ha ez a volt a cél, akkor a Kreml számára nem lehet megnyugtató az eredmény, akármit is hazudott a népi támogatásról Vlagyimir Putyin az erőszakszervezetek vezetői előtt június 27-én elhangzott beszédében. A hadseregnek volt olyan egysége, amely átállt, s nem világos, hogy azért nem történtek-e nagyobb harci cselekmények, mert nem is volt erre a szándék, vagy más okból. Az oroszországi elitből jóformán csak Ramzan Kadirov csecsen vezető volt az egyetlen, aki azonnal kiállt Putyin mellett. A Kreml propagandistái és más topvezetők Vlagyimir Szolovjovtól Dmitrij Medvegyevig vagy az Egységes Oroszország hatalmi pártig mélyen hallgattak, vagy csak akkor szólaltak meg, amikor a „puccsisták” hirtelen visszavonulót fújtak és a kérdés eldőlt. Rosztovban „a nép” – már akik kimerészkedtek az utcára ezekben a válságos órákban – nyilvánvaló szimpátiával viszonyult a wagneresekhez. Putyin melletti „népi” kiállás nem történt. Nem véletlen, hogy a puccskísérlet után a Kreml propagandája – kivitelezésében az 1990-es évek korát idézve – azt igyekszik hangsúlyozni, hogy Putyin milyen közel áll a néphez és milyen túláradó – a valóságban persze nem létező – népi szeretet övezi őt. Az orosz elnök (vagy állítólagos hasonmásainak egyike) – akiről közismert, hogy csak kéthetes karantén után lehet a közelébe férni – hirtelen ismertelen járókelőkkel kezd ölelkezni Derbentben, különböző fórumokon a Putyin felé megnyilvánuló népi szeretet megnyilvánulását kezdik „tolni” („Putyin, a pótolhatatlan” címmel képtárlat; Putyinért állítólagosan rajongó fiatalok természetellenesen extázisszerű, tömeges éneke a Tiktokon stb.).

Aki sok éve követi az oroszországi fejleményeket, annak a számára nem meglepő, hogy a mai orosz rendszer egyáltalán nem népszerű, főleg 2012 óta (a 2014-es krími siker okozta eufória, a nyugati-orosz szembenállás kiéleződése és a hatalmi manipulációs szándékok erős ködöt szórnak a valódi társadalmi érzelmek megismerésére, de azért vannak megbízható adatok, amelyek alapján megállapítható, hogy a 2012-es konzervatív fordulat a lakosság jelentős része – alkalmasint többsége – ellenérzését váltotta ki) s az sem kizárt, hogy azok jutottak helyes következtetésre, akik azt feltételezték, hogy az utóbbi hónapokban az orosz társadalom számára nagyon népszerű, elitellenes politikai nyilatkozatokat tevő Prigozsin akár Moszkvát is elfoglalhatta volna, ha egy hirtelen húzással el nem árulja azt a sok ezer embert, akit felültetett a lázadásra.

Az is érdekes, hogy miközben Rosztovot elfoglalták a lázadók, és már hivatalosan körözés volt érvényben ellene, Prigozsin nyugodtan diskurálgatott a városban Jevkurov orosz védelmi miniszter-helyettessel és Vlagyimir Alekszejev titkosszolgálati főnökkel. Prigozsin a lázadást akkor fújta le, amikor már-már úgy tűnt, hogy az sikeres is lehet. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy Prigozsin „megijedt a felelősségtől”, de ha így van, akkor miért kezdett bele egyáltalán egy nyílt lázadásba?

A Wagner-csoport már régóta zavarta az orosz védelmi minisztériumot, most legalább van ürügy a problémás szervezet feloszlatására, vagy áthelyezésére Belaruszba, amely így kap egy ütőképes, és mivel a bőrüket mentették meg, lojális katonai alakulatot.

És egy megszervezett, kontroll alatt tartott álpuccsnak az is nagy előnye, hogy ha egyszer lesz egy igazi, akkor annak már kevesebben fognak hinni.

Másik oldalról, az álpuccs-verzió ellenérvei is elég súlyosak. Ellenérvként hangozhat el, hogy Vlagyimir Putyin elég nagy politikai árat fizetett ezért az akcióért. Azzal, hogy a belorusz elnök közvetített a belső orosz válságban, a Kreml jelentős presztízsveszteséget szenvedett el. Nyilvánvaló vált – amit persze eddig is tudtunk – hogy ez a rendszer népszerűtlen és törékeny. De éppen akkor szerveznek álpuccsot a hátországban, amikor az ukrajnai fronton kell helyt állni az orosz hadseregnek? Vajon tényleg ilyen hazárdjátékra volt szüksége a Kremlnek, hogy kiderüljenek a nép, az elit és a katonai vezetés valódi érzelmei? Ha álpuccsról volt szó, akkor nyilván Prigozsin is be volt avatva: és ő tényleg önként vállalta volna, hogy ezután a neve egyet fog jelenteni az árulóval? Valóban ilyen könnyedén árulta el és vitte jégre az embereit, akik eddig rajongtak érte?

Az események logikája alapján talán valószínűbbnek tűnik az álpuccs-verzió, de hát az efféle akciók úgy vannak megszervezve, a szálak úgy össze vannak kuszálva, hogy lehetőleg áttekinthetetlen és ellentmondásos legyen az összkép. Ez viszont újabb érv a jelenet művisége mellett.