Mintha az 1939-es év lapjait olvasná az ember, amikor a mostani kelet-európai események tárulnak a szeme elé: határincidensek, flottademonstrációk, csapatösszevonások, harcias nyilatkozatok, a közelgő háborúra figyelmeztető hírszerzési jelentések. Az események fókuszában most az ún. posztszovjet térség. Amit látunk, az egy klasszikus háború előtti helyzetet idéz. Az összes válsággóc egyszerre kezd pulzálni, az események felgyorsulnak, de egyelőre még nem csúsztak ki az irányíthatóság alól.
Miután 2020 augusztusában a vitatott elnökválasztás után nagyszabású ellenzéki tüntetések bontakoztak ki Belaruszban, az Európai Unió, az Egyesült Államok és egyes európai országok, mint például Lengyelország, Németország, Litvánia, Ukrajna, az Egyesült Királyság kijelentették, hogy nem ismerik el a hivatalosan Lukasenko elnök újabb győzelmét eredményező elnökválasztásokat, szankciókat vezettek be a minszki vezetés ellen, és gyakorlatilag a hatalomváltás igényével nyíltan a Litvániába menekült ellenzéki vezető Szvetlana Tyihanovszkaját kezdték támogatni. Tovább élezte a feszültséget a Nyugat és Minszk között 2021 nyarán a Protaszevics-ügy, amikor a Ryanair Athén – Vilnius között közlekedő gépét földre kényszerítették a belorusz fővárosban, és a fedélzetről leszedték az ismert belorusz ellenzéki bloggert, a 2020-as ellenzéki megmozdulások idején ismertté vált NEXTA Telegram-csatorna alapítóját, Roman Protaszevicset és (orosz) barátnőjét. Emiatt légi terrorizmussal vádolták meg Minszket, a belorusz gépeket kitiltották az EU légteréből, és újabb szankciók következtek. (A nyugati nyilvánosságban aztán az már nem jelent meg, hogy Protaszevics szembefordult egykori elvbarátaival).
A sértett Lukasenko úgy tűnik, bosszút forralt, és a Közel-Keletről szállított migránsok hadát vezényelte neki a lengyel határnak, súlyos kihívás elé állítva a lengyel határvédelmet.
Az akció, a mesterségesen előidézett menekültválság nyomán előállt nyereség többszörös: a lengyel határőrök kemény fellépését jó propagandaeszköznek lehetett használni (ezt meg is tette Putyin orosz elnök, aki kijelentette, hogy a lengyel határőrök a humanizmust semmibe véve viselkednek a menekültekkel); másrészt a belorusz elnök elszigeteltségéből következő legitimitáshiány potenciális belső problémájának nemzetköziesítése nyilvánvalóan az elnök malmára hajtja a vizet; végül, de nem utolsósorban, az európaiak kénytelenek voltak közvetlenül szóba állni a belorusz elnökkel, amit Merkel távozó német kancellár meg is tett. És persze Lukasenko édes bosszúval demonstrálta, hogy ő is tud kellemetlenséget okozni a Belarusz belügyeibe beavatkozó nyugati országoknak.
A lengyel-belorusz határválság nemcsak a két országot, és az EU-t érintette: olyan sajtóhírek jelentek meg, miszerint brit katonák érkeztek Lengyelországba, illetve Lettországban, a lett-belorusz határszakasz mentén hadgyakorlat kezdődött. Lukasenko elnök pedig a minap azzal a kijelentéssel borzolta a kedélyeket, hogy szerinte nagyon is elképzelhető egy nagy háború Oroszország és a Nyugat között.
Ezzel közvetett módon is alátámasztotta azokat a napokban nyilvánosságra került amerikai és ukrán hírszerzési jelentéseket, miszerint a közeljövőben lehetséges egy orosz katonai betörés Ukrajna területére, legalábbis erre utalhat az orosz-ukrán határ mentén észlelhető csapatösszevonás.
Tudjuk, hogy az oroszokkal való hosszú távú szerződéseket kerülni igyekvő európai vezetők is felelősek abban, hogy energiaválság alakult ki Európában, de nem lehet nem arra gondolni, hogy ez milyen jól jött a Kremlnek. Egyrészt mert így tudatosítani lehetett, hogy a második ipari forradalomban kialakult olajalapú gazdasági „világrend” még mindig érvényes (az atom- és az ún. zöldenergia térnyerése ellenére is), másrészt Oroszország nélkülözhetetlen szerepét Európa energiaellátásában. Ez jelentősen felértékelte Oroszország pozícióit.
2014 óta szembetűnően Ukrajna az európai kontinens beteg, kívülről-belülről sebzett, marcangolt állama. A 2014-ben megcsonkított ország továbbra is a turbulencia forrása. Putyin orosz elnök az elmúlt hónapokban nem egy alkalommal (az ukrán történelemről írott esszéjében és a Valdaj klubban elmondott beszédében is) elég egyértelmű fenyegetést küldött Ukrajna felé, s hasonlóan kemény nyilatkozatot tett Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök is. Putyin kijelentése szerint Oroszország nem fogja eltűrni, hogy Ukrajnából anti-Oroszországot csináljanak (holott éppen ez történik), és vörös vonalnak (azaz casus bellinek) tartja Ukrajna esetleges felvételét a NATO-ba, vagy a nyugati katonai térnyerést Ukrajnában (rakéták Harkovban). Most már szinte permanens jelleggel csapatösszevonások észlelhetők az orosz-ukrán határ orosz oldalán és a Krímben, és 2020 után a belorusz-ukrán viszony is teljes mélypontra került. Az is jelzésértékű, hogy az orosz déli hadseregcsoport élén Alekszandr Dvornyikov áll, aki Csecsenföldön és Szíriában már kitüntette magát.
Egyetértve Andrej Illarionovval és másokkal, a 2013 óta ideje jelentős részét geopolitikai ügyekkel töltő orosz elnök valódi, történelmi küldetésének tekinti „az orosz földek összegyűjtését” a Szovjetunió széthullása után (főként ha az adott „testvéri” ország nem lojális többé Moszkvához). Ez tartja őt hatalomban, ez mozgatja, ez a ki nem mondott – nyíltan egyelőre ki nem mondható – cél, miközben az oroszországi közönség jelentős része úgy érzékeli, az ország megdermedt, nincs cél, nincs mozgás előre, jelentős a szociális elégedetlenség.
A kijevi vezetés gyakorlatilag nyíltan és többször is kijelentette, hogy nem fogja betartani a 2015 elején létrejött minszki megállapodást, amely szerint lényegében autonómiát kellene adnia Donyeck és Luganszk megyék jelenleg nem kontroll alatti területeinek. Nem tarja be, egyrészt mert ezzel trójai falovat vontatna be az ukrán alkotmányba, másrészt meg egy megalázó vereség elismerése lenne. Továbbra sem hajlandó tárgyalni a szeparatistának tarott luganszki és donyecki vezetőkkel. Mivel a minszki megállapodásnak nincs békés alternatívája, marad a háború, ami most tavasszal, március végén, áprilisban majdnem ki is tört. Az ukrán katonai vezetés deklarálta, hogy készen áll, a hadsereg felsorakozott, a háború kitörését csak az odázta el, hogy Oroszország katonai erődemonstrációba kezdett, és Moszkvában nyilvánvalóvá tették: egy esetleges ukrán katonai akció a Donbassz ellen nem marad válasz nélkül – pedig az ukrán hadsereg, ha csak a donbasszi felkelőkkel kellene harcolnia, valószínűleg könnyen elbánna velük, ugyanolyan könnyen, mint az orosz hadsereg az ukránnal.
A donbasszi válságnak tehát a jelenlegi befagyott állapota az egyetlen „békés” helyzet, de ennek a válsággócnak a természetes kisülése a háború lesz, ami előbb vagy utóbb be fog következni. Közben lassan, de biztosan zajlik a Donbassz integrációja Oroszországba: most először, 2021 őszén az orosz útlevelekkel tömegesen ellátott donbassziak szavazhattak az oroszországi parlamenti választásokon, a Kreml gyakorlatilag a saját kezébe vette a donbasszi gazdaság helyreállítását (gazdasági integráció), a frontvonalak lassan reális határvonallá változnak.
A Krím és a Fekete-tenger a feszültség állandó színtere. A flottademonstrációk és fenyegetések állandó jellegűek (a Kercsi-szoros incidens 2018-ban; a brit Defender tengeri útjának tűz alá vétele a Krímnél idén júniusban; a rendszeres harcias orosz nyilatkozatok arról, hogy fenyegetésnek tekintik a Fekete-tengerre behajózó amerikai hajókat).
Ukrajnát jelenleg az ún. Vagnergate, az ukrán titkosszolgálat által kidolgozott, de végül – árulás miatt? – meghiúsult repülőgépeltérítési kísérlet bolygatja. A vélt árulás szálai a legfelsőbb körökbe, egészen az Elnöki Adminisztrációig nyúlnak – Andrej Jermak, az adminisztráció vezetője – aki sokak szerint Zelenszkij helyett Ukrajna tényleges irányítója – fújta le a gondosan előkészített akciót 2020 nyarán, amikor a tervek szerint a Minszkből Isztambulba tartó gép, a fedélzetén 33, Kelet-Ukrajnát megjárt orosz Vagner-zsoldossal, kényszerleszállást hajtott volna végre Kijevben.
A Zelenszkij elnököt is megrázó botrány elterelését is magyarázhatja Kijev egyre harciasabb retorikája. Zelenszkij békehozó elnökként került hatalomba, ma már ő és környezete egyáltalán nem beszél békéről. A jelenlegi ukrán hatalom támogatottsága úgy fogy, mint tűző napon a hóember, miközben ez a hatalom nemcsak hogy elárulta a saját elektorátusát, és még annál is represszívebb politikát folytat, mint a Porosenko-rezsim. Ukrajna a dolgok természetes folyásaként megy bele a donbasszi háború ismételt kiteljesedésébe, amiben valakinek vége lesz.
„Véletlenül” megint a britek, illetve a svédek jelezték, hogy esetleges háborús helyzet esetén Ukrajna mellé állnak: a britek 600 katona küldését jelezték, akik állítólag már fel vannak készítve a feladatra, és a semleges Svédország is küldene segítséget Ukrajnának; az USA pedig pénzzel és fegyverrel segíti Kijev háborús törekvéseit.
És miközben a nemzetközi helyzet ilyetén módon fokozódik, a „kertek alatt” Örményország és Azerbajdzsán között kiújult a háború, Jereván hivatalosan is orosz katonai segítséget kért, Baku pedig arról számolt be, hogy hét katonája elesett. Az európai és az orosz diplomácia igyekszik csitítani a feleket, de ha valóban kitör egy háborús konfliktus Oroszország részvételével, akkor annak árnyékában, Törökországgal a háta mögött Baku rászánhatja magát, hogy végleg rendezze a karabahi kérdést, bár ez egy kockázatos lépés – végül is az oroszok tavaly a helikopter lelövését is elnézték nekik. Mindenesetre ha Ukrajna kerül a figyelem középpontjába, Baku lerendezheti a háttérben a 2020-ban részben lezárt karabahi problémát, és nemcsak azt, Azerbajdzsán deklarált célja hogy szárazföldi korridort teremtsen a nahicseváni exklávéval. Alijev elnök szavai szerint erről nem fogják megkérdezni Örményországot. Ez viszont már, mivel Örményország az ODKB tagja, már nemcsak egy örmény-azerbajdzsán, hanem akár orosz-török háborúhoz is vezethet, és az ODKB valószínű felbomlásához fog vezetni (a közép-ázsiai törökök nem fognak az örmények mellett, az azerbajdzsánok ellen harcolni).
A kérdés nem az, hogy lesz-e háború, hanem az, hogy mikor fog kitörni (nem feltételen 2022 elején, de nagy valószínűséggel néhány éves távlatban), és sikerül-e lokalizálni a harci cselekményeket, hogy a jövendő háború ne váljon általános(„világ”-)háborúvá. Különösen a britek, amerikaiak aktívak a kelet-európai konfliktus gerjesztésében, s London keze kimutatható a Kaukázus, Közép-Ázsia térségében is (az MI6 igazgatója, Richard Moore korábban törökországi nagykövet volt, és bennfentes viszonyt ápol Erdogan török elnökkel), a Nagy Turán projektben, amely az orosz és kínai dominanciát megtörő ékként nyomul be a Dél-Kaukázusba és Közép-Ázsiába (ebben az értelemben a NATO-tag Magyarország részvétele a Türk Tanácsban még kedves is lehet Londonnak, akár Washingtonnak). A Zelenszkij vezette Ukrajna a nyugati országok közül az Egyesült Királysággal van a legintimebb viszonyban, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az ukrán elit jelentős része Londonban él, hanem brit katonai bázisok tervében is.
A leggyengébb láncszem Ukrajna, a Donbasszban a háború alighanem elkerülhetetlen, de arra inkább kevesebb az esély, hogy a katonai konfliktus megmaradjon Luganszk és Donyeck megye határain belül, arra nagyobb az esély a várható orosz (brit) beavatkozás után, hogy Ukrajna egészét megrázza, s dominószerű hatással érintheti Belaruszt, Közép-Ázsiát (kisebb eséllyel), nagyobb eséllyel a Dél-Kaukázust. A konfliktus várható legnagyobb vesztese, már ahogy az lenni szokott, Ukrajna, és az európai-orosz kapcsolatok lesznek.
(kép: president.gov.ua, Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnök fogadja Kijevben Ben Wallace brit védelmi minisztert 2021. november 16-án)