2015-ben jelent meg a fiatal tatár írónő, Guzel Jahina első regénye, a Zulejka kinyitja a szemét, amely azonnal, debütáló műként az év prózája lett Oroszországban.
A könyv gyorsan megjelent magyarul is, és láthatóan elnyerte a magyar olvasók tetszését is.
A magyar olvasók talán „gulágregénynek” nevezhetik a könyvet, de semmiképpen nem egy agitációs- és propagandaregényről van szó, amelyben egyik oldalon állnak a gonosz kommunisták, a másik oldalon az ártatlan áldozatok, még úgy sem, hogy az áldozatok ártatlanok. Az is csak idézőjelbe tehető, hogy „női regényt” írt a fiatal női szerző, mert bár a regény címalakja központi szereplő, de nem kizárólagosan, s a tatár nő Zulejka inkább passzív elszenvedője a történéseknek, nem aktív alakítója azoknak. A történetben az aktív oldalt az Ignatov nevű állambiztonsági tiszt jeleníti meg, aki persze, azzal együtt, hogy egy naiv és kegyetlen belügyis, maga is áldozat és fogoly.
A történet a 20. századi oroszországi történelem egyik legfontosabb eseménye, a kollektivizáció időszakában indul. Zulejka a Julbas nevű tatár falu lakója. Innen deportálják őt a kuláküldözés idején, 1930-ban sok más társával együtt Szibériába, az Angara folyó mellé. A deportálás embertelen, kegyetlen, a foglyok jelentős része az út során odavész: az éhség, a fagy, a téboly, vagy a belügyisek golyói végeznek velük. A deportáltakat egyszerűen kidobják a tajgára, hogy ők saját maguk építsék fel a vad erdő közepén a saját (büntető)telepüket, ahonnan elszökni nem lehet.
A történet fonala 1946-ig halad, Zulejka a szépen településsé formálódó táborban, Szemrukban szüli meg gyermekét, és éri utol a szerelem.
A Zulejka kinyitja a szemét etnográfiai és szociográfiai gyökerű regény (ezért is nem „szexizmus” Zulejka passzív szereplőként való ábrázolása). A szöveg bővelkedik tatár szavakban, kifejezésekben; a lapokon megelevenedik a régi tatár falu és folklór; illetve az 1930-as évek szovjet valósága is az antropológiai hitelesség igényével íródott.
A mű azért is nem egysíkú, vagy „ellentmondásos”, mert miközben Zulejka átéli családja és otthona elvesztését, a deportálás borzalmait, a tajgai száműzetés kínjait, „új emberré” válik. Nemcsak anyává, de egyenjogú nővé, aki vadászik, nemet mond egy férfinak, vagy éppen lefekszik vele, ahogy a kedve tartja. Vagyis a történeti, szociográfiai hitelesség nemcsak a kuláküldözés rettenetére érvényes, hanem a regényben ábrázolt szovjet női emancipációra is.
Julbas, a tatár falu, ahol Zulejka élt, a régi világ. A nemek szegregációja a tradicionális muszlim faluban szigorúan érvényesül. A falusi házakban van férfi és női oldal. A hagyományos falusi társadalom hangsúlyozottan maszkulin jellegű, a nőknek, főleg a fiatal lányoknak nincs szava. Zulejkát 15 évesen adták férjhez az akkor 45 éves Murtazához. Házasságuk tizenöt éve tart. Murtaza anyja, Zulejka vak, „százéves” anyósa, Upiriha, mint a népmesék gonosz mostohája, az idősebb jogán zsarnoki módon bánik menyével, akit lépten-nyomon megaláz. Zulejka nemcsak házimunkát végez, de nehéz fizikai munkát is: farönköket cipel. A férje is szidalmazza; megveri, ha kedve tartja; ha kedve tartja, közösül vele (már ha férfiereje ezt megengedi). A nőknek nincs joguk ellenkezni, de még kérdezni sem, az igazi női erény a tűrés, engedelmesség, alázat. A nők nem nézhetnek a férfiak szemébe, idegen férfi láttán le kell sütni a szemüket. Zulejka nem ismer a falun kívül semmit, még Kazanyban sem járt soha. Íni-olvasni nem tud. Harminc éves koráig négy gyermeket szült, de mind a négy meghalt. Orvosi ellátás nincs, kevés csecsemő éri meg az egy éves kort.
A szovjethatalom pedig? Zabrálások, padláslesöprés, éhínség. A vörös begyűjtők elől rejtegetni kell az élelmiszert, levágni a jószágot, mert az utolsó falatot is elveszik. Még 1930-ban is él a tíz évvel korábbi éhínség emléke, amikor még a temetőkből kiásták a hullákat, hogy megegyék őket.
Amikor megjönnek a vörösök, az bennük a legszembetűnőbb Zulejka számára, hogy a férfiak nem viselnek szakállt, a velük tartó nő pedig büszkén ül a lovon, szép, nagy mellét előre feszítve. Zulejka férjét megölik, őt magát pedig kulák elemként kitelepítik. A deportáltakat gyalog hajtják Kazany felé. Egy este egy mecsetben szállnak meg, a tatár falusi asszonyok nem akarnak bemenni a mecset férfi részébe, ahol kijelölték nekik az alvóhelyet. Eközben a vörös nő minden gátlás nélkül a mecsetben szeretkezik valakivel – vesszenek a babonák és a vallás az új világban! Éljen a szovjetek szexuális forradalma!
A regénynek városi szereplői is vannak. Kazanyi orvos a német származású Lejbe professzor, akit szintén szovjetellenes elemként – miután a hozzá közel álló emberek feljelentették – az Angara vidékére száműznek.
A deportálás tragédia, katasztrófa. Halál, éhínség, megaláztatás. Ha szökni próbál valaki, agyonlövik, mégha gyerek is. A tehervagonok túlzsúfoltak. Enni alig adnak, először a gyerekek halnak éhen, aztán az öregek. A szerelvényt több hónapon át ide-oda vontatják cél nélkül. Végül a túlélőket kirakják az Angara mentén valahol a tajgába, Ignatov parancsnokkal együtt. Itt kell új életet kezdeniük, s ami a rendelkezésükre áll: néhány egykezes fűrész, két kés, pár vödör, egy kötél, Ignatovnak egy pisztoly zsáknyi lőszerrel.
De a deportálás valóban új élet. Zulejka felfedezi magát. Egyre többször kezdi használni az „én” szót, ami a tradicionális tatár falusi világban, főleg egy nő számára, nem jó szemmel nézett dolog. Zulejka vonatot is akkor lát életében először, amikor deportálják. Zulejka Szibériában „Elfelejti a saría törvényeit, a régi törvényeket.” Felfedezi a szabad szerelmet. És a végén már arra is lesz bátorsága, szabad emberként, hogy zsarnoki anyósával szemben fellázadjon.
Végül az első nehéz tél után, újabb deportáltak érkezésével szabályos kis település alakul ki a tajgában. Bizonyos értelemben a szabadság földje ez a tajgai büntetőtelep. Távol minden hatalomtól, ellenőrzéstől. A nagy terror, a háború és a repressziók idején a túlélést garantáló hely.
2019-ben sorozat is készült a filmből a tatár sztár Csulpan Hamatova főszereplésével. Oroszországban sokan a sorozatból értesültek a könyv létezéséről. A sorozat nagy visszhangot váltott ki, és megosztotta a közvéleményt, hiszen az oroszországi lakosság jelentős része pozitívan viszonyul a szovjet múlthoz, aminek befeketítését látták a sorozatban. A film csak kis mértékben tér el a könyvtől. Nagyobb szerep jut benne Nasztjának (akit a gyönyörű Julija Pereszild alakított), és a sokkal optimistább végkicsengésű, mint a könyv: az 1960-as évek Kazanyjában ér véget a történet, azt sugallva, nem volt hiábavaló az áldozat.
(Kép: Pillanatfelvétel a Zulejka kinyitja a szemét 2019-es orosz sorozatból)