Dmitrij Medvegyev orosz elnök 2008-ban javasolt alkotmányos „kiegészítései” eredményeképpen 2012-ben első alkalommal Oroszországban, hat éves időtartamra választottak államfőt. Bár 2010-ben és 2011 elején sokak számára úgy tűnt, Medvegyev második ciklusát kezdheti meg 2012-ben (erre utaltak a Kreml-közeli elitbe tartozó személyek egyes megnyilatkozásai, s bizonyos, Medvegyev pozícióját erősítő személycserék), de végül 2011. szeptember 24-én, e történelmi napon, az orosz elnök az Egységes Oroszország hatalmi párt kongresszusán bejelentette, hogy 2012 tavaszán nem kíván indulni az államfői tisztségért és Vlagyimir Putyin miniszterelnök, korábbi elnök jelölését támogatja. Hogy végül is mi alapján született meg ez a döntés, azt csak a bennfentesek tudhatják (eleve ez volt a terv? Vagy az „arab tavasz” eseményei késztették visszatérésére Putyint, aki nem bízott abban, hogy Medvegyev féken tudja tartani a potenciális fenyegetést?). Mindazonáltal 2011. szeptember 24., meglehet, a vég kezdeteként fog bevonulni az újabb orosz történelembe.
Vlagyimir Putyin második elnöki ciklusa végére (2008 tavasz) nagyjából befejeződött a posztszovjet Oroszország konszolidációja. Putyin „logikusan végigvitte” a rendkívül erős elnöki hatalmat biztosító 1993-as jelcini alkotmány adta lehetőségeket (időnként túl is lépett ezeken), „talpra állította” Oroszországot, és személyes politikai harcait is sikerrel vívta meg. Az 1990-es években tapasztalható káosz, széthullás után az orosz állam elkezdett normálisan funkcionálni, kötelezettségeit ellátni; a szegények aránya jelentősen csökkent (2000: 29 %, 2008: 13 % volt a létminimum alatt élők aránya a teljes népességen belül); kialakult egy jómódú középosztályi réteg; és Oroszország nemzetközi tekintélye is elkezdett növekedni: a 2003-2008 közötti, mából visszatekintve enyhének tűnő nyugati-orosz geopolitikai szembenállás, melyet a Nyugat posztszovjet térségben végrehajtott expanziós kísérlete határozott meg („rózsás forradalom” Grúziában – 2003, „narancsos forradalom” Ukrajnában – 2004, „tulipános forradalom” Kirgizisztánban – 2005, sikertelen forradalmi kísérlet Üzbegisztánban – 2005, Politkovszkaja- és Litvinyenko-ügyek – 2006), lényegében orosz győzelemmel, a Nyugat visszavonulásával ért véget a 2008-as augusztusi grúziai háború után (bár azokban az években Magyarországon éppen azok ócsárolták leghangosabban Oroszországot, akik most Putyin szinte kritikátlan híveinek mutatkoznak).
Dmitrij Medvegyev 2008-tól kezdődő elnöksége óvatos liberalizációt, modernizációt, desztalinizációt hirdetett, ám a „liberális” reményeket maga Medvegyev oszlatta szét 2011. szeptember 24-én. A „rosálás”, a Putyin-Medvegyev helycsere, a 2011 decemberében sorra került parlamenti választások idején napvilágra került manipulációk (minden vélt vagy valós csalás mellett is ezen a választáson az Egységes Oroszország hatalmi párt, formális győzelme ellenére is, a korábbiakhoz képest jóval gyengébben szerepelt) után 1991 (1993) óta nem látott ellenzéki tömegtüntetések kezdődtek Moszkvában és más oroszországi városokban. A hatalom Medvegyev elnökségének utolsó hónapjaiban nagyvonalú engedményeket tett, jelentősen liberalizálva a politikai rendszert (egyszerűsítették a pártok regisztrációját, visszaállították a kormányzóválasztást), de a 2012 tavaszi elnökválasztást sikeresen abszolváló Putyin harmadik elnöki ciklusa inkább a „régi jó recept alapján”, represszív intézkedésekkel próbálta orvosolni a helyzetet (külföldi ügynöknek nyilvánított civil szervezetek, rágalmazási törvény visszaállítása, a gyülekezési törvény abszurd szigorítása, a közvetlen kormányzóválasztásra tett javaslat kiherélése, a média feletti kontroll erősítése, demonstratív rajtaütések ellenzéki vezetőkön). 2013 folyamán Putyin elnök nyíltan konzervatívként kezdte meghatározni magát és politikáját, az Orosz Pravoszláv Egyház véleményformáló szerepe jelentősen megnőtt – nyilván a konzervatív ideológia volt hivatott kitölteni a posztszovjet Oroszország ideológiai vákuumát (az ukrajnai válság közepette az egyház társadalmi-közéleti szerepvállalása, hangja érezhetően visszaszorult, aminek nyilvánvaló oka, hogy az Orosz Pravoszláv Egyháznak több millió híve él Ukrajnában. A korábban igen aktív közéleti szerepet játszó Kirill pátriárka az ukrajnai válság eszkalálódása után hónapokig hallgatott, miközben a Moszkvai Patriarchátus alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház nemhogy lojális Ukrajnához, hanem támogatja Ukrajna remélt európai integrációját).
Már 2013-ban azonban érezhetővé vált, hogy Oroszország valami „entrópia” állapota felé halad (a termodinamika második fő tételének szellemében). Ezt személyes benyomásaim alapján is éreztem, majd úgy fogalmaztam meg, körülbelül egy éve, hogy a jelenlegi oroszországi rendszerben a következő válságtünetek érezhetők, melyek előbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan módon, mondjuk úgy, kikezdik a „putyini modellt” (bár a jelenlegi oroszországi politikai rendszernek nem Vlagyimir Putyin, hanem Borisz Jelcin a szülőatyja).
1. A 2011-es parlamenti választások után a 2013-as őszi oroszországi önkormányzati választások is megmutatták, hogy a 2000-es években létrehozott és működtetett, többé-kevésbé mesterséges pártrendszer és politikai struktúra megingott. Egy pártrendszer jó esetben élő organizmus, reflektál a társadalomban végbemenő folyamatokra, pártok és politikusok eltűnnek, a helyükre újak jönnek, aztán azok is eltűnnek. Az oroszországi pártrendszerben viszont, úgy tűnik a reflexió lehetősége korlátozott, inkább kirakat jellegű. Azt demonstrálja hogy formálisan van Oroszországban többpártrendszer, ellenzék, parlament. Ez a kontroll alatt tartott rendszer kifogástalanul működött is a 2000-es években, amikor a gazdaság évi 7 %-kal, a lakosság reáljövedelmei évi 8-10 %-kal nőttek. 2011-re azonban kialakult az ellenzéknek egy olyan kritikus tömege, főleg a nagyvárosokban, melyet nem tudnak felszívni a többé-kevésbé ál-ellenzéki pártok. A 2010-es évek elején tehát a 2000-es években megmerevedett pártrendszer oszlásnak indult. Igaz, Putyin (és Kreml) népszerűsége a krími huszárvágás után az egekbe emelkedett, ami lehetőséget teremt – legalábbis ideiglenesen – a pártrendszer konszolidálására is, aminek tanúi lehettünk a szeptemberi – amúgy alacsony részvételi aránnyal zajló – választásokon. A krími siker tehát ideiglenesen orvosolt egy problémát, viszont egy másik orosz gondra tereli figyelmünket.
2. A Krímet ugyan megszerezte Putyin, de Ukrajnát elvesztette. Az új Ukrajna egyik fundamentuma lesz a Putyin-ellenesség, de az is lehet, hogy Oroszország-ellenesség. Ukrajna elvesztésének egyik (talán fő) oka, hogy az erősen centralizált, a társadalmat kontroll alatt tartó, viszont a társadalom hatalom feletti kontrollját korlátozó, a szabadság tereit szűkítő orosz modell nem vonzó az ukrajnaiak többsége számára. Ukrajna aligha lesz az eurázsiai társulás tagja. Márpedig a 45 milliós Ukrajna nemcsak egy díszkő lett volna az Eurázsiai Unióban, hanem annak rendszeralkotó eleme, mint ahogy a Szovjetuniónak is az volt (az utolsó szöget a Szovjetunió koporsójába az 1991. december 1-jei ukrajnai népszavazás ütötte). Persze soha nem mondd, hogy soha, Ukrajna még mindig zuhan, még mindig nem ért földet, és attól félek, nagy esély van arra, hogy Ukrajna tartósan egy „fekete lyuk”, katasztrófa sújtotta övezet maradjon Európa közepén, de még ahhoz is legalábbis teljes elitváltásnak kellene bekövetkeznie, hogy legalább elgondolkodjon egy Oroszországgal közös integrációs projektben. A krími kompenzáció ellenére Ukrajna Putyin számára vereség (az is figyelemreméltó, hogy a nyugati árukkal szemben elrendelt orosz élelmiszer importsop a Vámuniót is kissé megingatta. Moszkva tiltakozik az ellen, hogy Belaruszon és Kazahsztánon keresztül hozzanak be „tiltott árukat” az orosz piacra, Asztana és Minszk számára ebben a helyzetben joggal merülnek fel kérdések a Vámunió értelmét illetően).
3. Az orosz gazdaság növekedése folyamatosan lassul, 2012-ben még 3,5 %-kal bővült, 2013-ban 1,3 %-kal, 2014-ben az előrejelzés (a szankciók figyelembevétele nélkül) 0,2 %, s mindez magas olajárakkal számolva. Az elmúlt években nem sikerült modernizálni a nyersanyagexporttól függő orosz gazdaságot. Az orosz vezetés 2013-ban és 2014-ben is megszorító intézkedésekre kényszerült. A nyugati szankciók csak felgyorsítják az amúgy is kedvezőtlen folyamatokat.
4. A nemzetiségi ellentétek, a kaukázusiakkal, közép-ázsiai bevándorlókkal (üzbégekkel, tadzsikokkal, kirgizekkel) szembeni ellenszenv sehova nem tűnt. Oroszország muszlim népessége folyamatosan nő, a keresztényeké csökken. Az orosz nacionalizmus („Oroszország az oroszoké!”) erősödik, s ez olyan pusztító erő, amely komoly fenyegetést jelent az ország számára. Lehet, hogy a posztszovjet Oroszország ideológiai vákuumát éppen a birodalmat elpusztító orosz nemzeti eszme fogja betölteni?
Ezek a problémák önmagukban is lassan kikezdik a „putyini rendszert”, a nyugati szankciók csak felgyorsítják az eseményeket. A német hírszerzés (BND) nemrég olyan információkat közölt, miszerint Vlagyimir Putyin és az orosz elit között törés következett be. Az orosz elnök a jelenlegi szankciók, orosz-nyugati szembenállás közepette nem tudja ellátni azt a funkcióját, hogy az orosz üzleti érdekeltségekért lobbizzon. Az elnök és az elit közötti konfliktus mindenféle intrikákat eredményezhet az elit, repressziókat és populizmust az elnök részéről (lehet hogy ennek egyik eleme a Jevtusenko-ügy?).
Az orosz nyelvben van egy jó kifejezés, tocska nyevozvrata, ez afféle kritikus pont, amikor már nem lehet visszatérni valamilyen konszolidációs ponthoz. Félek, hogy ezt a pontot már meghaladtuk, nincs mihez visszatérni, és sokak szerint azt se lehet látni, hogy tulajdonképpen hova halad a mai Oroszország…
Mi vár Oroszországra a közeljövőben? Putyin kitarthat 2018-ig, vagy esetleg 2024-ig, s valami olyasmi helyzet alakulhat ki Oroszországban, mint I. Miklós uralkodásának végére, amikor minden „megfagyott” és „megmerevedett” (utána jöhet az „olvadás” és „reformok”), de az események alakulásától függetlenül az sem kizárt, hogy bizonyos körök megpróbálják majd siettetni az elnök távozását…