Az Echo Moszkvi rádió augusztus 22-én Sztanyiszlav Belkovszkij politológussal elevenítette fel az 1991-es augusztusi moszkvai „puccs” eseményeit. A beszélgetés során szóba kerültek a mai ukrajnai fejlemények, Oroszország helyzete is.
Belkovszkij szerint 1991 augusztusában „klasszikus orosz forradalom történt, amely mindig a hatalom bukása után következik be, és nem oka, hanem következménye a hatalom bukásának.”
Az 1990-es években naiv illúzió volt azt hinni, Oroszország egyszercsak megváltozik, és nyugati típusú állam lesz, ahol lesz majd demokrácia és kolbász is. A demokrácia és a kolbász elválaszthatatlannak tűnt. Az 1990-es válságai közepette azonban az oroszországiak arra a következtetésre jutottak, hogy a kolbászt inkább garantálja a totalitarizmus, mint a demokrácia.
Belkovszkij emlékeztetett, Jelcin népszerűsége, leszámítva az 1990-1991-es időszakot, 1993 októberében volt a legmagasabb, amikor szétlövette a parlamentet, és 1996-ban, amikor szinte az összes állami erőforrást az ő választási győzelme érdekében vetették be. „Kiderült – ha szétlövöd a parlamentet, a népszerűség egyből megindul fölfelé. Ha viszont emberként próbálsz viselkedni, a népszerűség csökken, azért, mert az orosz uralkodó nem lehet emberi. Egyébként, felhívom a figyelmüket, ha az orosz uralkodó szereti a feleségét és a gyerekeit, általában rosszul végzi az országgal együtt. A legnyilvánvalóbb példák: Borisz Godunov, II. Miklós, Mihail Gorbacsov. Ha viszont az orosz uralkodó megöli a feleségeit és a gyerekeit, az orosz hatalom etalonjává, mintájává válik.”
Az orosz nép tehát, mint korábban máskor is a történelemben, nem volt képes „az evolucionista fejlődésre”. A változás lehetséges lett volna, ha lett volna egy erős felülről jövő akarat. A mai németek sem azok, mint akik 70-100 éve voltak, bár nemzeti jellemvonásaik jelentős részét ma is hordozzák. Japán, Korea radikális átalakulása is végbement.
Oroszországban a demokratikus átalakulás reménye már a „korai Jelcinnel” elveszett. Amikor 1992-1993-ban világossá vált, hogy a demokrácia keretei között nem lehet megőrizni a „jelcini többséget.” Sok liberális is 1993-ban úgy vélte, helyes volt a parlament szétlövése, mint kisebbik rossz.
1993 őszén kezdett formálódni az autoriter rendszer Oroszországban. Az 1993-as őszi események után a demokratákat kiszorították a vezetésből. A demokraták után a nagytőke vette át a vezető szerepet Oroszországban. „Engem mindig meglepett – na nem mindig, de úgy 15 év óta – a tézis, hogy az üzleti világ a szabadság garanciája. Véleményem szerint az üzleti világ egyáltalán nem garanciája a szabadságnak sehol se a világon.” Egész egyszerűen azért, mert az üzlet célja pénzt keresni, a szabadság célja viszont nem a pénzkereset.
Az orosz oligarchikus tőke célja éppen nem a szabadság szélesítése, hanem a szabadság korlátozása volt, hiszen monopóliumok létrehozatalára törekedett. A korrupt államirányítás 1993 után terebélyesedett csak ki igazán, amikor az állami erőforrásokat az oligarchikus tőke kiszolgálására irányították át. Ez alapozta meg Jelcin és az orosz oligarchák paktumát 1996-ban.
Más kérdés, hogy az orosz oligarchák egy része áldozatul esett a rendszernek, amit ők maguk építettek fel, mert kiderült hogy „nem pótolhatatlanok.” A jelcini-oligarchikus rendszer mindazonáltal a mai napig fennmaradt Oroszországban.
A mai orosz állam határozottan és kategorikusan antiszovjet jellegű Belkovszkij szerint, „mert a szovjet államiság vallásos volt a maga módján.” A Szovjetunió ideokrácia volt, ahol a „vallási hatalom” (azaz a kommunista ideológia) szervei felül álltak világi hatalom intézményein, ami alapvető kritériuma a vallási államnak. A Szovjetunió a totális kollektivizmus állama volt, viszonylag alacsony korrupcióval, és militarizált gazdasággal. A mai Oroszországi Föderáció minden paraméterében ennek az ellentéte. A mai Oroszország a „totális korrupció állama”, nincs ideológiája, és nem a hadiiparra, hanem a nyersanyagok eladására épül gazdasága.
A „putyinizmus” legfőbb mozgatóereje, „tartani a helyzetet.” A jelenlegi orosz vezetők egyáltalán nem kívánnak visszatérni a brezsnyevi, még kevésbé a sztálini korba.
Putyin népszerűsége jelenleg 85 %, de ennek Belkovszkij szerint túl sok jelentősége nincs. Először is, Oroszországban, egy „zárt társadalomban”, az emberek közül sokan azt mondják, amit – úgy vélik – a hatalom hallani akar. Másrészt „a történelmet a kisebbség viszi előre”, hogy mit gondol a többség, „annak nincs különösebb jelentősége”. Lehet, hogy a többség néhány év múlva 85 %-os arányban fogja elítélni Putyint és a Krím Oroszországhoz csatolását.
A Krím megszállása nem előre eltervezett orosz akció volt, mert akkor most nem lennének 40 órás várakozási sorok a félszigetre való belépésre, hanem ad hoc lépés. Putyin és a jelenlegi orosz vezetés nem stratéga, hanem taktikus. „Nincsen semmilyen stratégia, reaktív módban üzemel, azaz külső kihívásokra válaszol.”
Másodszor, a jelenlegi orosz vezetés konzervatív, nem reformátor, és nem forradalmi. Ha valamilyen reformot tesz, azt is csak külső nyomásra, hogy „tartsa a helyzetet.”
Harmadszor, a hatalomnak nincsenek intézményei, s ebben a helyzetben megnő a jelentősége egyes emberek pszichológiai állapotának.
A Krím megszállását a rémület okozta, hogy a NATO beteszi a lábát a félszigetre, az orosz flottát pedig kitessékelik.
Putyin politikája Oroszország széthullásához fog vezetni Belkovszkij szerint. 1991-ben valójában nem történt meg az orosz birodalom széthullása. Oroszország 1991 után is megmaradt birodalmi metropóliának. Oroszország a Szovjetunió egyetlen jogutódja, atomhatalom, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja. A birodalom a fejekben is megmaradt, az 1990-es években a formális függetlenség ellenére Moszkva maradt a posztszovjet országokban a hatalmi legitimitás fő forrása. Még Jelcin idejében Oroszország aktívan beavatkozott a grúziai, azerbajdzsáni, moldovai, ukrajnai hatalomváltásokba, és sokáig úgy tűnt, Moszkva akarata nélkül semmi nem történhet a posztszovjet térségben.
Vlagyimir Putyin pedig, maga sem tudván, mit tesz, mint Moliere hőse, aki nem tudja, hogy prózában beszél, a legnagyobb csapást mérte a birodalomra, hiszen Putyin idején szűnt meg Moszkva legitimáló szerepe a posztszovjet térségben.
Putyin kezdetben nyugatos volt, be akarta léptetni Oroszországot a NATO-ba, elsőként állt az Egyesült Államok mellé 2001. szeptember 11-e után, de kiderült, méghozzá éppen a szocsi olimpia zárónapján, Janukovics eltávolításával, hogy a Nyugat becsapta őt és nem tekinti a magáénak. Nem véletlenül nem utaztak a nyugati vezetők a szocsi olimpiára, hiszen akkora elő volt készítve az ukrajnai puccs.
Janukovicsot az orosz dicsőség tetőpontján, a szocsi olimpia zárónapján döntötték meg, hogy ezzel is megalázzák Oroszországot – gondolhatja Putyin.