A krími népszavazással egy 25 éve tartó korszak ér véget a világpolitika történetében – írja Fjodor Lukjanov a gazeta.ru-ban megjelent cikkében.
1988-ban Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára az ENSZ Közgyűlésén azt mondta, hogy a világpolitikának a jövőben az „univerzális emberi értékeken” kell alapulnia. 1989 nyarán Gorbacsov egy „közös európai ház” felépítéséről beszélt. E gondolatokat a szovjet pártfőtitkár írásban is megfogalmazta műveiben.
Azóta sokat változott a világ. A Szovjetunió eltűnt, ám jogi örököse, Oroszország eddig azt a politikát folytatta, melynek alapjait Gorbacsov fektette le. Azaz: befejezni a „rendszerszintű konfrontációt”; lemondani az érdekszférák politikájáról; és elismerni azt, hogy léteznek valamiféle „univerzális emberi értékek”.
A Szovjetunió átalakítása a tervek szerint úgy zajlott volna, hogy átveszik a kapitalista rendszer jó elemeit és lemondanak arról, ami rossz volt. Ebben az esetben fennmaradhatott volna valamiféle egyensúly a keleti és a nyugati világ között.
A Szovjetunió széthullása után azonban a magát győztesnek érző Nyugat kezdte diktálni az „univerzális emberi értékeket”. Az orosz vezetés a gorbacsovi hagyaték útján járt: az együttműködés a Nyugattal önmagában vett értéknek számított, mely elkerülhetetlen az ország fejlődése érdekében és alternatíva nélküli. Az elmúlt 25 évben is voltak konfliktusok a Nyugat és Oroszország között (Kaukázus, Jugoszlávia, Irak, a posztszovjet „színes forradalmak”, Grúzia, a Közel-Kelet), de mindig felülírta ezeket a kompromisszumra való törekvés.
Az ukrán válság, és különösen a Krímben kialakult helyzet azonban megváltoztatta az eddigi sémákat. Janukovics hatalmának összeomlása, a nyomában kialakult jogi és hatalmi bizonytalanság megteremtették az alapot Moszkva számára a keményebb fellépésre.
Nyugaton nem értették meg, hogy Oroszország számára Ukrajna nem pusztán „vörös vonal”, hanem „záróvonal”.
Az, hogy éppen Ukrajna kapcsán következett be a fordulat, egyszerre törvény- és véletlenszerű. Véletlenszerű, mert 23 évvel ezelőtt, amikor Ukrajna elnyerte a függetlenségét, „elképzelhetetlen volt, hogy éppen ezt az országot, melynek minden adottsága megvan a sikerre és a felvirágzásra, ilyen mértékben tönkreteszi és kirabolja tehetségtelen elitje.”
Ha Ukrajnában lett volna egyfajta „biztonsági, bizalmi tartalék”, ilyen fokú összeomlás nem következhetett volna be.
Törvényszerű, mert Ukrajnára mindig is egyfajta csatatérként tekintettek a Kelet és Nyugat között.
Van azonban még egy szempont, mely nélkül nehéz lenne megérteni az orosz vezetés gondolkodását.
A Szovjetunió sorsa 1991. december 1-jén dőlt el véglegesen, amikor az Ukrán SzSzK lakosai a köztársaság függetlensége mellett szavaztak, kilenc hónappal azután, hogy többségük a Szovjetunióban való maradást támogatta. Ukrajna kiválása az Unióból perspektíva nélkülivé tette a szövetséget. Ukrajna nem periféria volt a Szovjetunióban, hanem Oroszország után a második, rendszeralkotó köztársaság. Érdekes, hogy Putyin orosz elnök a krími tatár vezetővel való találkozása során azt mondta – ha hinni lehet a híradásoknak – hogy Ukrajna kiválása a Szovjetunióból az akkori törvényekkel ellentétes volt…
Nem arról van szó, hogy Oroszország vissza akarja állítani az 1991-ben elveszett országot. Főleg, hogy az akkori területek jelentős részére nincs is szüksége. E kijelentés tétje inkább a hidegháború végének újrajátszása.
1991 után Oroszországra legyőzött államként tekintettek, Moszkva kénytelen volt folyamatosan hátrálni és arra sem volt lehetősége, hogy saját érdekeit érvényesítse.
A 2000-es évek végére az új Oroszország konszolidálódott, visszanyerte nemzetközi presztízsét, a növekedés szemmel láthatóvá vált.
A régi modell mára tarthatatlanná vált. Oroszországot nem tekintik egyenrangú félnek, olyan játékszabályokat, melyek Moszkvát is kielégítenék, nem akarnak megvitatni vele.
Úgy tűnik, az orosz vezetés arra a következtetésre jutott: a jelenlegi út mellett nincs esély az áttörésre és lassú pangás következik. Ezért most vagy megvalósul az áttörés, és sikerül beilleszkedni a „magba”, vagy konfrontáció következik és Oroszország inkább a keleti partnerekkel működik együtt.
Mindenkit váratlanul ért, hogy Oroszország ilyen radikálisan „tekinti át a meglévő helyzetet.” De miért is ilyen határozott Moszkva?
Először is, az orosz vezetés azt gondolhatja, hogy Ukrajnából mindenkinek elege van, Ukrajna jövőjében senki sem hisz. Ezért a Nyugat nem fog elmenni a falig, Ukrajna nem ér meg annyit. Különösen, hogy Amerikának és Európának is sok gondja van, Reagan és Thatcher-szerű vezetőik meg nincsenek.
Másodszor, ha a Nyugat harcmezőként tekint Ukrajnára, azzal csak tovább radikalizálja és élezi a konfliktust.
Harmadszor, bár az ENSZ Biztonsági Tanácsában 15 ország közül 13 illegitimnek tekintette a krími népszavazást, Kína tartózkodott. A Nyugaton kívüli világ ellentmondásosan tekint a történtekre. Sokak számára szimpatikus lehet, hogy a Szovjetunió széthullása óta először kesztyűt dobtak az Egyesült Államok elé. Oroszország teljes izolációja nem fog sikerülni.
Negyedszer, a nyugati szankciók csak felerősítik az orosz vezetés által korábban elkezdett projekteket, úgy mint: az elit nacionalizációja, a keleti fordulat, a külső konjunktúrától való függés csökkentése, ideológiai szembefordulás a liberális értékekkel, a nyugati intellektuális jelenlét kiszorítása.
Milyen kockázatok vannak?
A Nyugat komoly fellépése mégis lehetséges. Az 1980-as évek vége óta nem volt komoly kísérlet, hogy kievezzenek az USA farvizéből, legfeljebb olyan magányos harcosok, mint Venezuela vagy Irán. Az „orosz expanzió” veszélye konszolidálhatja a széthúzó és a Snowden-ügy nyomán sokat vitatkozó Nyugatot.
A gazdasági nyomásgyakorlás lehetséges, bár eddig igazán komoly szankciók nem kerültek szóba.
Oroszország számára a krími történet beláthatatlan következményekkel járhat. A krími precedens bumerángként üthet vissza.
Moszkva most igazán nagy játékba kezdett. A kockázat nagy, de a nyeremény sem kicsi. A régi világrendnek vége, hamarosan új formálódik. Az új világrendről beszélő Mihail Gorbacsovnak semmi nem jött össze, Vlagyimir Putyin most újra próbálkozik.
(Fjodor Lukjanov: Peresztrojka – 2014, gazeta.ru, 2014. 03. 16.)