Vlagyimir Putyin orosz elnök tíz éven belül háromszor szenvedett vereséget Ukrajnában/Ukrajnától.
I. Először 2004-ben, a „narancsos forradalom” idején, amikor igen markáns nyugati segítséggel sikerült eltávolítani a hatalomból az elnökválasztásokat megnyerő, az akkor éppen sikeresnek látszó, mély válságából kijőni látszó (12 %-os gazdasági növekedést produkáló) Ukrajna éléről a posztszovjet integrációban (Egységes Gazdasági Övezet – JEP) gondolkodó Viktor Janukovicsot. Erőteljes nyugati segítséggel az ukrán nacionalista Viktor Juscsenko került Ukrajna élére, aki folyamatosan kereste a konfrontációt Oroszországgal és kiléptette Ukrajnát a JEP-ből. Ukrajnának ettől ugyan nem lett jobb, de így legalább egy ideig „elhárult a veszélye” a Szovjetunió reinkarnációjának (a Putyin által dédelgetett Eurázsiai Unió, melynek alapját Kazahsztán-Oroszország-Belarusz-Ukrajna együttműködése jelentené, egyébként nem a mostani orosz elnök találmánya. Még Jelcin, s a Szovjetuniót szétverő orosz elit köreiben dolgozták ki 1990 táján e négy legjelentősebb szovjet köztársaság leendő szorosabb integrációjának tervét – megszabadulva az elmaradottabb és kulturálisan eltérő dél-kaukázusi és közép-ázsiai „kolonctól”, valamint a baltiaktól).
Mint tudjuk (többek közt Zbigniew Brzezinski nyomán), a 45 milliós, nagy és értékes területű Ukrajna nélkül az eurázsiai vagy posztszovjet (orosz) birodalom sem az „igazi” – a személyesen is Janukovics mellett kampányoló, Kijevben katonai parádéval köszöntött Putyin számára óriási vereség volt a 2004-es blamázs. Ez volt Putyin legnagyobb, s talán egyetlen kudarca egész politikai pályafutása alatt – egészen mostanáig.
II. A második ukrajnai vereséget Putyin 2014 februárjában szenvedte el, az akkorra már sarokba (Moszkvába) szorított Viktor Janukovics elűzésével – Janukovics azon kevés vezető közé tartozik, akiket kétszer is „forradalom” űzött el. Magam is úgy gondolom, hogy eléggé „gyanúsak” a körülmények, melyek 2014. február 18-án és a következő napokon vérfürdőhöz vezettek Kijev központjában, s a rendelkezésre álló adatok alapján valószínűnek tartom, hogy provokáció történt (az ellenzék használt először lőfegyvereket, ők lőttek a rendőrökre, és nem kizárt, hogy a civil tüntetőkre is). Arra is lehet – meglehet, helyénvaló – jogi érveket felhozni, hogy illegitim a jelenlegi kijevi hatalom, és továbbra is Viktor Janukovics tekinthető Ukrajna elnökének, tehát fegyveres puccs történt Kijevben. DE: mint ahogy korábban is írtam, a sok százezres, kitartó tüntetéssorozat mozgatórugója végső soron az, hogy az ukrajnaiak számára nem vonzó perspektíva a putyini orosz modell. Nem akarnak olyan viszonyokat, mint a mai Oroszországban (noha Oroszországnak persze sok millió pártolója van ma is Ukrajnában, és biztos vagyok benne, ha bevonulnának az orosz tankok Ukrajnába, vannak olyan régiók, ahol virágokkal köszöntenék őket).
2013 év végén attól zengett az orosz sajtó, milyen sikeres volt az orosz diplomácia az előző évben. Valóban, voltak nagy sikerek (Szíria, s úgy tűnt, Ukrajna erővel történő megzabolázása is az) de a legnagyobb hibát mégis Ukrajna kapcsán követte el Putyin. Az oroszvilag.hu oldalain többször is visszatértünk arra, mennyire kontraproduktív volt az a zsaroló, erőszakos, megalázó magatartás, amivel Moszkva el akarta tántorítani Kijevet az EU-tól. Az orosz vezetés megalázó magatartásával nemcsak személyesen Janukovicsot kezelte rongyként, hanem személyében egész Ukrajnát (már 2013 késő nyarán, kora őszén, még Janukovics idején mélypontra került az ukrán-orosz viszony). Érdekes, hogy a Majdan tüntetőinek több mint fele nyugat-ukrajnai volt, 17 % kijevi, de mintegy harmaduk oroszajkú kelet- és dél-ukrajnai fiatal. Kelet- és Dél-Ukrajna városaiban is „euromajdanok” alakultak.
III. A harmadik vereséget Putyin 2014 márciusában szenvedte el Ukrajnától. Janukovics menekülése után Oroszország lényegében katonai intervenciót indított Ukrajna ellen. A Krímet felségjelzés nélküli orosz csapatok szállták meg. Fenyegető orosz hadgyakorlat zajlott az ukrán határ mentén. Oroszország arra hivatkozott, hogy polgárait és az oroszokat fenyegetik, majd hogy a törvényes elnök, Janukovics kérte a beavatkozást.
Valójában azonban Moszkva többször is súlyosan nemzetközi egyezményeket sértett meg (a budapesti memorandumtól kezdve az ukrán-orosz katonai megállapodásokig). Hatalomváltást eszközöltek a Krímben, majd az új krími vezető (ő miért legitim, ha Turcsinov nem az?) behívta az orosz csapatokat. Ez kicsit Kuusinen elvtársra és Finnország 1939-es megtámadására emlékeztet.
A helyzet az, hogy most akármit tesz Putyin, veszíteni fog.
Elszakíthatja a Krímet, de akkor az oroszajkú Kelet-Ukrajna (Donyeck) azért lesz elégedetlen, mert őket nem szakította el. A Krím bekebelezését aligha ismerné el bárki is (legfeljebb Vanuatu, ha jól megfizetik), Oroszország diplomáciai izolációba kerülhet és gazdasági szankciókat kaphat a nyakába.
Elszakíthatja a teljes oroszajkú Kelet- és Dél-Ukrajnát, de az kiterjedt háborút jelentene a „testvéri” Ukrajnával szemben (nem kétséges, hogy az orosz hadsereg jobb, de egy háború így is sok halottal és anyagi-morális-politikai veszteséggel járna).
Teheti azt is, amit ma mondott, miszerint Oroszország nem csatolja magához a Krímet, és kivonul a félszigetről. Azt viszont a krímiek vennék zokon, hogy hamis illúziókat adott nekik, aztán dobta őket.
Ukrajna gyűlölni fogja Putyint – ez nem kétséges (és lehet hogy nemcsak a nyugat, de a kelet is, a fenti okok miatt). Putyin megalázta Ukrajnát, testvériségről papolt, aztán deszantosokat küldött a nyakába. Meglehet, az új ukrajnai hatalom, és az új Ukrajna identitásának fontos része lesz az orosz intervenció „kezelése”, illetve a Putyinhoz való negatív viszony (erre vonatkozóan már most vannak figyelemre méltó kommentárok).
Putyin, akármi is lesz a végkifejlet, jelentős presztízsveszteséget kénytelen elszenvedni: ha nem is lesznek szankciók Oroszország ellen, a krími kaland után egy darabig nem kívánatos vendég lesz Nyugaton. S hát Ukrajna nélkül az Eurázsiai Unió is sem az lesz, mint aminek tervezték. Félő, hogy Ukrajna elvesztése „Ázsiába tolja” Oroszországot.
Persze, a kemény orosz fellépésnek voltak más okai is. Jelzés a Nyugat felé, hogy legyen vége a „forradalmasdinak”, annak, hogy a Nyugat Koszovótól Líbiáig tetszés szerint robbant ki, támogat „forradalmakat” és ültet hatalomra neki megfelelő embereket. De jelzés volt ez belülre is. A Majdan alatt, után több ezer orosz kommentet olvastam arról, hogy az ukránok megmutatták, „így kell ezt csinálni”: a krími kaland nekik is üzenet volt.
De a legnagyobb vesztese ennek a tíz éves szomorú históriának azonban mégsem Putyin, hanem Ukrajna. Sajnos az IMF és az EU Ukrajna felé megnyilvánuló szándékai nem egy új Marshall-segélyről, hanem inkább neokolonizációs törekvésekről árulkodnak. Szegény, szegény Ukrajna: a megszorító intézkedések, az így is nyomorban élő lakosság még nagyobb nyomorba döntése, a még létező termelő struktúrák felszámolása, az energiaszolgáltató cégek (nyilván nyugati vállalatoknak kedvező) privatizációja, a mezőgazdasági támogatások megnyirbálása nem éppen szép jövőt ígérnek e sokat szenvedett országnak. Ukrajnának semmi jó nem fog származni abból sem, hogy Oroszország lezárja előtt piacait (a várható orosz szankciók elsősorban a kelet-ukrajnai orosz lakosságot fogják érzékenyen érinteni. Igaz, Oroszország könnyített orosz állampolgársággal várja az ukrajnaiakat – aki előrelátó, az most még menekülhet).
Nem kétséges, a győzelem ideiglenesen felszabadító érzése ellenére/után Ukrajna permanens válsága tovább fog folytatódni.