2011-ben jelent meg a Lengyel Intézet és a Terra Recognita Alapítvány támogatásával Lagzi Gábor „A lengyel keleti politika – Lengyelország keleti szomszédság- és nemzetpolitikája, 1989 – 2009” című monográfiája.
Lengyelországot különös viszony fűzi a tőle keletre eső területekhez, hiszen a mai Litvánia, Belarusz, Ukrajna nagy része az egykori Rzeczpospolitához tartozott. Bár Lengyelország határait a második világháború után „eltolták” nyugatra, és a szovjet-lengyel lakosságcsere egyezmény keretében sok lengyelt kitelepítettek a Szovjetunióhoz csatolt területekről, mégis, jelentős számban maradtak lengyelek nevezett posztszovjet köztársaságokban.
Lengyelország számára a Kelet nemcsak terület, hanem eszme is. A lengyel civilizatórikus misszió terepe a „vad” Kelet, ahová százezrével települtek ki lengyelek, akik magukkal vitték a belorusz erdőkbe és a sztyeppevidék nyugati peremére a lengyel nyelvet és kultúrát, a katolikus vallást, „Európát”.
Lagzi Gábor könyve jól bemutatja, hogy a rendszerváltás utáni Lengyelországban több évtizedes kényszerű hallgatás után miként éledt újjá a Keletről szóló diskurzus. Már az 1990-es évek elején kutatóintézetek, műhelyek jöttek létre a posztszovjet térség vizsgálatára, s ezzel Lengyelország mintegy a legfőbb posztszovjet szakértő státuszát is biztosítani tudta magának a közép-európai régióban.
A könyv egyenként végigveszi Lengyelország, valamint Litvánia, Belarusz és Ukrajna kapcsolatát az 1980-as évek végétől 2008-2009-ig, és külön is tárgyalja a lengyel kisebbség helyzetét ezekben az országokban (az 1997-es lengyel alkotmány szerint a Lengyel Köztársaság kötelezettséget vállal, hogy segíti a külföldön élő lengyeleket hagyományaik megőrzésében).
1991-ben a lengyel politikai vezetés támogatta Ukrajna függetlenné válását. A lengyel parlament üdvözölte az ukrán törvényhozás függetlenségi nyilatkozatát (1991. augusztus 24.) és elsőként ismerte el Ukrajna függetlenségét (december 2.). Varsó azonban óvatos ukrán-politikát folytatott az 1990-es években: noha Leonyid Kravcsuk ukrán elnök többször is kezdeményezte, hogy Ukrajnát közelebb vigye Közép-Európához (többek között azt is, hogy Ukrajna felvételt nyerjen a visegrádi csoportba, vagy hogy jöjjön létre egy közép-európai biztonsági együttműködés Ukrajna részvételével, Oroszország mellőzésével), de ezeket a törekvéseket Lengyelország elutasította – figyelembe véve az orosz reakciókat.
A lengyel-ukrán történelmi megbékélés már a 2000-es évek elején megindult, s a 2004-es „narancsos forradalom” után intenzívebb szakaszba lépett – olvasható a könyvben. Igaz, ez a megbékélés, tehetjük hozzá, megrekedt Viktor Juscsenko elnökségének utolsó éveiben, amikor ismét feszültebbé vált a viszony Lengyelország és Ukrajna között, éppen a történelmi múlt eltérő értelmezése miatt.
Nem utolsósorban a volhíniai mészárlások miatt az ukrajnai lengyelség sorsa volt a legtragikusabb a három keleti terület közül. Lengyel telepesek a 16. századtól kezdve jelentek meg nagyobb számban a mai Ukrajna területén. Számuk a második világháború előtt 2,5 millió volt, míg mára 50 ezernél is kevesebb lengyel identitású személy maradt Ukrajnában.
Az 1990-es évek elején Lengyelország kevesebb figyelmet fordított Belaruszra, mint Ukrajnára, de 1992 után így is gyors ütemben romlott a belorusz-lengyel viszony.
1994-ben lett elnök Belaruszban Alekszandr Lukasenko, akiről nincs jó véleménye a szerzőnek (véleménye szerint a belorusz elnök „demagóg, populista fellépéseivel ostorozta a korrupciót”, de vajon miért lenne populizmus és demagógia a korrupció ostorozása?). Az Oroszország felé orientálódó Lukasenko elnöksége idején lényegében befagytak a lengyel-belorusz kapcsolatok.
Varsó a belorussziai lengyel kisebbségi szervezetet, a Fehéroroszországi Lengyelek Szövetségét (ZPB) politikai eszközként kívánta használni a 2000-es években a Lukasenko-rezsim ellen.
Litvániában Vilnius környékén maradt jelentősebb lengyel kisebbség, talán a könyv legérdekesebb lapjai azok, melyek e közösség közelmúltbeli történetét dolgozzák fel. A litvániai lengyelek szerettek volna autonómiához jutni, amit a Szovjetunió keretein belül képzeltek el, s 1990-ben létre is hozták saját autonóm területüket.
Érdekes módon a litvániai lengyelek lojálisak maradtak a Szovjetunióhoz a litván függetlenségi mozgalom idején is. Az 1991 márciusi népszavazáson a Szovjetunió megőrzéséről – ezt a referendumot a februári függetlenségi népszavazásra hivatkozva Vilnius bojkottálta – a litvániai lengyelek között megtartották, s a lengyel autonómiában élők 97 %-a a Szovjetunió fenntartására voksolt. A vilniusi kormányzat az 1991-es sikertelen moszkvai puccskísérlet után azonban felszámolta a litvániai lengyel autonómiát. Varsó ekkor nem állt ki a litvániai lengyelek mellett és Vilnius pártjára állt a lengyel-litván konfliktusban (nyilván a Szovjetunió bomlasztása fontosabb volt, mint a lengyelek ügye).
A litvániai lengyel kisebbség a továbbiakban is euroszkeptikus maradt: 2004-ben például az elnökválasztásokon a litvániai lengyelek a baloldali-oroszbarát Kazimiera Prunskienét támogatták.
Noha 1991 után Litvániában – ellentétben Észtországgal és Lettországgal – valóban demokratikus berendezkedés honosodott meg, tehát származásától függetlenül mindenki megkapta az állampolgárságot, a legdélibb balti államban is egyfajta etnokrata politika valósult meg, aminek elsősorban a lengyel kisebbség az elszenvedője. Az 1996-os litván nyelvtörvény és egy 1999-es alkotmánybírósági határozat szerint például Litvániában a tulajdonneveket csak litván írás szerint lehet rögzíteni (hasonló nyelvtörvény volt érvényben az 1980-as években Romániában). A litván hatóságok akadályozzák a kétnyelvű helységnévtáblák kitételét. Vilnius gyakorlatilag diszkriminatív intézkedéseket tesz a lengyel nyelvű oktatási intézmények ellen (alulfinanszírozás, a kétnyelvű területeken demonstratív módon csak a litván iskolákat újítják fel stb.).
A könyv olvasása közben maradt némi hiányérzetünk. A hiányérzet azonban inkább csak a felvetett problémák továbbgondolásából fakad, tehát ha úgy tetszik szubjektív természetű.
Talán jobban ki lehetett volna fejteni Lwóv/Lemberg/Lviv/Lvov/Ilyvó problémáját, e sokáig lengyel többségű és katolikus város sajátos szerepét a lengyel történelmi emlékezetben.
Nagyon érdekes, de végül is tisztázatlan marad a belorussziai lengyelek identitásával összefüggő probléma. Tulajdonképpen kik is ezek az emberek? Valóban lengyelek? Vagy inkább katolikus beloruszok, akik a tradicionális, vallási identitásukból fakadóan „lengyelnek” nevezték, nevezik magukat (ebben az értelemben a lengyel = katolikus. Más példák is vannak arra, amikor népnevek konfesszionális tartalmat nyernek pl. russzkij = pravoszláv a középkori terminológiában, vagy a kálvinizmus mint „magyar vallás” a Kárpát-medencében). Főként, a hogy a belorussziai lengyelek túlnyomó többsége nem is tud lengyelül, anyanyelvük a belorusz. A problémát Lagzi Gábor is érzékelteti: „A fehéroroszországi lengyelség belorusz etnikai gyökerekkel rendelkezik, így sohasem az irodalmi lengyel nyelv volt elterjedve, hanem a lengyel (vagy éppen a belorusz) nyelv egyik dialektusa („tutejszy”, azaz helyi nyelv). Jellemző, hogy egy lengyel néprajzkutató, Iwona Kabzińska által az 1990-es években végzett kutatások szerint egyetlen fehéroroszországi lengyel megkérdezett sem hivatkozott a „lengyel nemzetre”, mint viszonyítási pontra.” (132. oldal)
Hasonló a helyzet az ukrajnai „lengyelek” esetében is, akiknek alig több mint 10 %-a tud lengyelül (még az oroszt is többen tartják anyanyelvüknek). Valójában helyesebb lenne inkább katolikus ukránokról beszélni?
A Vatikán adatai szerint mindenesetre a 21. század elején Belaruszban több mint 1 millió, Ukrajnában 760 ezer katolikus élt.
Összességében, Lagzi Gábor könyve fontos, jó és ajánlott olvasmány a Köztes-Európa története iránt érdeklődőknek.