Az orosz Duma egyik képviselője arra tett javaslatot, hogy Sztálingráddá kereszteljék át az egyik moszkvai utcát, Volgográdot pedig sokan Sztálingráddá neveznék vissza – úgymond, a Győzelem emlékére, azonban mindenki tudja, hogy valójában miről, kiről van szó – írja Nyikolaj Szvanyidze a Moszkovszkij Komszomolecben.
Az 1970-es években Oroszországban divattá vált, hogy Sztálin-képeket tettek ki az autósok a szélvédőre. Akkor ez egzotikum és tiltakozás volt. A későszovjet pangás korszaka az akkori fiatalok – akik nem ismerték a történelmet – számára vonzóvá tett az aszkéta győztes-vezért.
A párt legnagyobb számú középrétege szintén Sztálin iránt sóvárgott. A pártelit nem volt ellene, de tartott is tőle: túlságosan forró téma, az értelmiség pedig egyértelműen ellenezte a Sztálin-kultuszt…
Olyan helyzet volt Sztálin körül a Szovjetunióban, mint a Kincses szigetben Flint kapitány kapcsán: Flint kapitány egykori kalózai még sok idővel a halála után is rettegték az egykori kalózvezér nevét.
Aztán jött a peresztrojka időszaka. A szovjet állampolgárok megismerték azt a történelmi igazságot, amit akkor már az egész világ tudott. Az 1980-as évek második felében a milliós példányszámokban megjelenő vastag folyóiratok bőven cikkeztek az igazságról: a kollektivizáció szörnyűségeiről, az éhhalálról, a Vörös Hadsereg lefejezéséről közvetlenül a háború előtt, a Hitlerrel való kokettálásról, Katynról, az 1941-es katasztrófáról, a pártelit zülléséről a blokád alá vont Leningrádban.
A Győzelem áráról. A GULAG-ról, amely nem pusztán emberevő gépezet volt, hanem a sztálini indusztrializáció szerves része – „minden gazdasági siker alapja” – írja Szvanyidze.
Ebben az időszakban Sztálin hívei, enyhén fogalmazva is, nem tűntek valami meggyőzőnek. Félőrült öregemberek, akik ikon helyett Sztálin arcképét hordják a nyakukban. A sztálini mítosz marginalizálódott, de ez nem Sztálinról szólt. Arról volt szó, hogy a szabadság jobb, mint a nem szabadság. Az 1990-es években az elnöki ukázok nem a szabadságjogok korlátozását, hanem kiszélesítését irányozták elő.
Évek teltek el, és ma Sztálin megint divatos. Vannak írók, akik a Megváltóval helyezik egy sorba Sztálint, és ezen senki nem csodálkozik. Nemcsak az idősek, de a fiatalok is tisztelettel szólnak Sztálinról. Sztálin idézeteit előszeretettel citálják a médiában, neve megjelenése garancia a sikerre.
Sztálin – szupersztár.
A Sztálin-kultusz kettős arcú.
Az alsóbb rétegekben Sztálin tisztelete protestjellegű, a szociális igazságosságot testesíti meg. A népi Sztálin-képnek persze nem sok köze van a 60 éve halott diktátorhoz. Sztálin a szigorú, nagyon szigorú, már-már sátáni igazságosságot testesíti meg. Sztálin egyfajta vudu a felsőbb hatalmak ijesztgetésére.
Más a helyzet az elit Sztálin-kultuszával. A jóllakott, jómódú bürokraták természetesen nem akarnának az állandó rettegés és a vasfüggöny légkörében élni. De egy extremizmusok nélküli sztálinizmus egészen jól hangzik nekik…
És valóban, a „csavarokat meghúzták”, körben rend és diszciplína. A nép nem bazárkodik az utcán demokráciát követelve, háromnál többen nem gyülekeznek. Ránézésre ugyanakkor vidáman élnek, fizetéstől fizetésig, egyhangúan megszavazzák, egyhangúan támogatják, amit kell, Amerikát gyűlölik.s
Sztálin-light.
Sztálint magának senki nem akarja, csak a környezetének.
(Nyikolaj Szvanidze: Sztalin-lajt. Sztalin – vudu. Sztalin – szupersztar, Moszkovszkij Komszomolec, 2013. 02. 25.)