2012 októberében Asztanában részt vehettem egy nemzetközi tudományos konferencián, melyet Lev Nyikolajevics Gumiljov (1912 – 1992) születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek. Kazahsztánban óriási kultusza van az orosz történész-geográfusnak, hiszen az eurázsiai eszmeiség az állam hivatalos ideológiája. Ezt fejezi ki az is, hogy az asztanai Eurázsia Egyetem névadója Lev Gumiljov (Gumiljov kazahsztáni tisztelete sokrétűen értelmezhető, benne van a szovjet múlt egyfajta emlékezete – az eurázsiai iskola történészei közül éppenséggel Vernadszkijt is választhatták volna -, az oroszokhoz való „lojalitás”, de a szovjet és marxista múlt kritikája is – hiszen Gumiljovot a Szovjetunióban üldözték és elhallgattatták – és persze a nemzeteken átnyúló eurázsiai gondolat).
Oroszországban roskadoznak a könyvesboltok polcai Gumiljov műveitől, láthatóan ott is van egy fajta nem hivatalos „kultusza” az orosz történelem eurázsiai értelmezésének, melynek legismertebb képviselője Lev Gumiljov. Az sem kizárt, hogy a jövőben – ha lesz Eurázsiai Unió – Oroszországban is hivatalos szintre emelkedik Gumiljov kultusza, bár ennek jelei eddig csak a török régiókban észlelhetők (Kazanyban már szobrot állítottak a történésznek, bár újabban már Putyin elnök is Gumiljovot idézgeti).
Az én első „találkozásom” Gumiljovval nem volt valami szerencsés. Az első munka, amit olvastam tőle, még jó néhány évvel ezelőtt, egy Voproszy Isztoriiban megjelent cikk volt, amely a hunok európai történetével foglalkozik (Хунны в Азии и Европе // Вопросы истории 1989/6. 64-78). A cikk jónéhány, forrásokkal alá nem támasztható állítást tartalmazott, légből kapottnak, megalapozatlannak tűnt (például a mordvinoknál, mariknál, csuvasoknál kimutatható állítólagos masszív ugor, sőt, hun-ugor hatásról szóló gondolatok). A cikk csalódást keltett bennem, csodálkoztam is, hogy efféle írás megjelenhet az egyik vezető történettudományi folyóiratban: ez lenne a nagy Gumiljov? Ezek után nem csodálkoztam azon, hogy a Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba kimondottan óv Gumiljov műveinek használatától.
De nem hagyott nyugodni Gumiljov hírneve, sőt, nevezett, csalódást keltő cikk után még nagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam könyveibe, meg akartam érteni Gumiljov „titkát” . Kazária felfedezése (az e könyv elkészültét megelőző kutatómunkában részt vett Erdélyi István magyar régész is, aki akkoriban Gumiljov munkatársa volt), majd különösen A fekete legenda közelebb vittek Gumiljovhoz. A fekete legenda sok tekintetben Edward Said Orientalizmusára emlékeztetett. A Nyugat Keletről való percepcióját tárgyalja – „keleti” szemszögből (a helyszín persze ezúttal csak részben a Közel-Kelet, s az idő nem az újkor, hanem a középkor). Gumiljov ezen művét nemcsak a kultúrák és civilizációk közötti egyenlőség – ami számomra evidencia, a kulturális antropológia alaptétele – hangsúlyozása miatt tartottam fontosnak, hanem „civilizációs” szempontból is, hiszen a Nyugat az egyetlen olyan civilizáció, amelynek nincs – legalábbis sokáig nem volt – „külső” értelmezése, Gumiljov viszont „eurázsiai” szemszögből, mintegy a külső megfigyelő pozíciójából tett kísérletet egyfajta kritikus Nyugat-értelmezésre (ami merész vállalkozás, hiszen vannak, akik szerint a Nyugat állítólagos kultúrfölényének megkérdőjelezése már önmagában Nyugat-ellenesség).
Minél jobban halad az idő, Gumiljov csillaga annál magasabbra emelkedik, és ennek talán nemcsak konjunkturális okai vannak (a civilizációs paradigma és diffuzionista történelemértelmezés előtérbe kerülése az 1990-es évektől Oroszországban). Lev Gumiljov azon történészek közé tartozott, akik nem pusztán eseménytörténetet írtak le (a hogyant), hanem a miértre kereste a választ.
A passzionaritás elmélete, az etnosz új (földrajzi-biológiai) felfogása, széleskörű eurázsiai történelemszemlélete, szintézisteremtő képessége az esetenként előforduló filológiai, faktológiai „pontatlanságok” mellett is a 20. századi orosz történetírás megkerülhetetlen alakjai közé emelik Gumiljovot.
Gumiljov szerint a történetírás „egzakt” tudomány, hiszen az emberi valósággal foglalkozik, ellentétben például a matematikával, amely az ember által kigondolt absztrakt fogalmakkal (számokkal) operál. De vajon mennyire ragadhatók meg a történelem „mozgatórugói”?
Gumiljov szerint nemcsak a tér és az idő dimenziójában értelmezendő a történelem, hanem az általa passzionaritásnak nevezett „humán energia” figyelembevételével is. A passzionaritás – energia. Gumiljov szavaival: „a passzionaritás alkot kulturális értékeket, belőle ered a politikai tevékenység, az állam kormányzása, könyvek írása, szobrok alkotása, területi expanzió, új ideológiai koncepciók szintézise, városok építése.” (Конец и вновь начало) A passzionaritás energiája teremt etnoszokat és szuperetnoszokat. Például, a passzionaritás magyarázza, miért tudták legyőzni a „nincstelen” arabok az évezredes magas civilizációt, Perzsiát a 7. században. A passzionaritás „kihűlése” miatt bukott el a Római Birodalom, amikor a kései császárkorban a homeosztázis, majd obskuráció állapotába került. Gumiljov történészek számára szokatlan, „bioenergetikai” eredetű, „önkényes” terminusaihoz lehet szkeptikusan viszonyulni, de ami mégis szimpatikus bennük számomra, az az antropológiai történelemértelmezés: egy közösség, „etnosz”, vagy „szuperetnosz” történelmi sorsa önmaga „passzionaritásának” függvénye. Tehát az emberi tényező az elsődleges szempontja a történelem alakulásának, a „gazdaság”, a „politika” stb. mind csak következmény (az utóbbi időben magam is sokszor elgondolkoztam a gumiljovi passzionaritás értelmén és alkalmazhatóságán, igaz, a legtöbbször közelmúltbeli magyar példák alapján. Vajon miért van az, hogy az 1950-es években annyi kiváló magyar film készült, manapság meg szinte semmi? Ma miért nem készülnek olyan filmek, mint a Bakaruhában, a Föltámadott a tenger, a Hannibál tanár úr, a Melyiket a kilenc közül? stb. Ez nem pénz, politika vagy technika kérdése, inkább az akkor meglévő, ma viszont valamiért hiányzó „passzionaritásé”).
Lev Gumiljov nagy érdeme, hogy a különböző kultúrák és civilizációk közötti egyenlőséget hangsúlyozta. A Kelet, „az eurázsiai civilizáció” Nyugathoz képest való „elmaradottsága”, „statikussága”, vagy ami Nyugatról annak látszik, valójában nem „elmaradottság” – éppen ellenkezőleg. Az évszázados „változatlanság” az eurázsiai sztyeppei világ kulturális erejét mutatja, hiszen nem volt szüksége a nyugati minták átvételére, amelyek amúgy sem feltétlen pozitívak (a szociális egyenlőtlenség, az osztálytársadalom, gazdagságra való törekvés mint öncél kulturális mintája).
Gumiljov az eurázsiai történeti iskola hagyományának folytatója volt, noha ez a történetírói irányzat eredetileg az 1917 utáni orosz emigrációban alakult ki (legjelentősebb képviselői Pjotr Szavickij és Georgij Vernadszkij voltak). Ő is, akárcsak Vernadszkij (Два подвига Александра Невского) a Rusz megmentőjének tartotta a Nyugattal való konfrontációt felvállaló, a tatárokkal „kollaboráló” Alekszandr Nyevszkijt, s a tatárok orosz történelemre gyakorolt megtermékenyítő, pozitív vonását hangsúlyozta.
Lev Gumiljov – Nyikolaj Gumiljov és Anna Ahmatova költők fia – 1912-ben született Szentpéterváron. 1935-ben kizárták az egyetemről és letartóztatták, ám anyja, Anna Ahmatova közbenjárására szabadon engedték. 1938-ban ismét letartóztatták. 1944-ben önkéntesként belépett a Vörös Hadseregbe, 1945-ben részt vett Berlin ostromában. 1948-ban megvédte kandidátusi disszertációját a Türk kaganátusról. 1949-ben ismét letartóztatták, 1956-ban szabadult. 1961-ben védte meg doktori disszertációját türk témában, 1974-ben földrajztudományokból is doktorált.
1974-től műveit nem publikálták, csak az 1980-as évek végén jelenhettek meg ismét munkái. Főbb kutatási témái a türkök története, a Rusz és a sztyeppe kapcsolata, az etnogenezis kérdései voltak. 1992-ben halt meg.
(kép: gumilevica.kulichki.net)