Az elmúlt fél évben kardinálisan megváltoztak a politikai viszonyok Oroszországban – írja Lev Gudkov filozófus, a Levada Központ orosz közvéleménykutató intézet igazgatója a Nyezaviszimaja Gazetában publikált elemzésében.
A decemberben indult tiltakozások Oroszországban nem pusztán a politikai rendszer válságát mutatták. Az orosz ellenzéki mozgalom feltámadása azt jelzi, „civilizációs” összeférhetetlenség van a sikeres szociális csoportok – a modernizáció motorjai – és a putyini rezsim között.
Nem ideológiai ellentétekről van szó, hanem arról, hogy az elmúlt 15 évben az oroszországi nagyvárosokban kialakult egy erős középosztály, amelynek értékrendszerét a liberális ellenzék kanalizálja. Az oroszországi társadalom többi része azonban az „intézményes involúció” állapotában van. Az elmúlt tüntetések és demonstrációk után világossá vált, az ország egészében nem képes ellenállást kifejteni a „putyini autoriter rezsim” által foganatosított változtatásokkal szemben. Az ellenzékiség morális, „emberi”, értékrendbeli forrásai egyelőre csak a nagyvárosokban – elsősorban Moszkvában – vannak meg, ott, ahol kialakultak a modern, piaci, kommunikatív társadalom elemei.
Az ellenzéki megmozdulások azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik. A választási csalások csak ürügyet jelentettek a nagyvárosi középosztály számára, hogy kimenjen az utcára, mindenekelőtt a fővárosban. Moszkvában összpontosul az orosz gazdasági teljesítmény több, mint 25 %-a, méghozzá a legdinamikusabban fejlődő, fejlett technikájú ágazatok. A moszkvai átlagjövedelmek az országos átlag több mint kétszeresét teszik ki. A moszkvai munkavállalók a legképzettebbek (51 %-uknak felsőfokú végzettsége van, a tüntetéseken megjelentek több, mint 70 %-a volt diplomás, további 15 % egyetemi hallgató). Moszkvában van a legtöbb, hatalomtól független információforrás, a moszkvaiak 70 %-a napi rendszerességgel használja az internetet (az országos átlag 40 % körül van e tekintetben). Moszkvában már nincs ereje a Kreml legfőbb propagandaeszközének, a televíziónak.
A tüntetésekre kimenő moszkvaiak nemcsak képzettebbek az átlagnál, de ami a fő, az államtól független emberek, többségük a magánszektorban tevékenykedik. Ez a réteg sikereit csak magának köszönheti, nem a „pártnak és a kormánynak”. Az orosz társadalomban, ahol mai napig él az erő tisztelete és a „jobbágyszellem”, egészen új fejlemény egy ilyen csoport megjelenése. Sokakban persze értetlenséget vagy megütközést kelt az elbizakodott moszkvai ifjak nyomulása.
A tiltakozó társadalmi csoportok olyan emberekből állnak, akik öntudatosak, szerintük a társadalmi rendet nem a felülről jövő erőszaknak kell megteremtenie, hanem a mindenki által elfogadott közös értékrendnek és magatartáskódexnek. Ez a csoport Oroszországot a westernizáció útján kívánja elindítani. Legfőbb szempontjaik: jogállam, független bíróságok, a bürokrácia kontrollja, a hatalom felelőssége (ne a hatalom kontrollálja a társadalmat, hanem a társadalom a hatalmat), a vita szabadsága, a magántulajdon védelme.
Ezek az emberek azt gondolják, a putyini rezsim egy archaikus, korrupt képlet, amely maffiaklánokból, demagógokból, az országot maguknak privatizáló, az állam erőforrásait maguknak átjátszó csoportokból áll. E tekintetben az ország abszolút többsége osztja álláspontjukat: 2011 végén az oroszországiak 69 %-a gondolta úgy, hogy a hatalmi elit és a társadalom érdekei nem egyeznek meg. A megkérdezettek 63 %-a szerint az oroszországi elit tagjai elsősorban saját érdekeiket nézik, és nem az országét. Az oroszországiak 95 %-a meg van győződve arról, hogy a felsővezetőknek külföldi bankszámláik vannak, ahová illegális jövedelmeiket viszik ki.
Azaz az oroszországi társadalom szerint Putyin (a „kollektív putyin”) mindenekelőtt az erőszakszervezetek, oligarchák, a bürokrácia, az állami vállalatok igazgatótanácsai érdekeit szolgálja.
Eddig ez a jelenség nem váltott ki komolyabb tiltakozást, hiszen Putyin hatalomra kerülése egybeesett a gazdasági hanyatlás végével, 2003-tól az oroszországi lakosság reális jövedelmei gyorsabban emelkedtek, mint a gazdasági teljesítmény. Az, hogy ez az olajdollároknak volt köszönhető, keveseket érdekelt. Az életszínvonal emelkedés miatt a társadalom mindenféle negatív jelenség (terrorizmus növekedése, korrupció) ellenére kész volt támogatni Putyint.
2003-ban még az emberek 70 %-a gondolta azt, hogy Putyin a társadalom érdekeit tartja leginkább szem előtt, mára ez az arány mindössze 30 % körüli és tovább zuhan. Az elmúlt három évben Putyin feltétlen támogatóinak aránya meredeken lecsökkent (40 %-ról 15 %-ra). „A rezsim delegitimációjának visszafordíthatatlan folyamata zajlik.” Az orosz társadalom 55 %-a a válság újabb hullámát várja, miközben az emberek 71 %-ának semmilyen megtakarítása nincs és hónapról hónapra élnek.
A hatalom közben a „stabilitást minden áron” politikáját erőlteti, de ezzel csak a jövőképet semmisíti meg.
Putyin harmadik elnöki ciklusának legitimációját is némileg kétségbe vonja az oroszországi társadalom. A harmadik elnöki ciklus törvényességében csak a megkérdezettek fele hisz. Az oroszországiak 35 %-a szerint Putyin nem tudott volna győzni az elnökválasztásokon az adminisztratív eszközökkel való visszaélés nélkül.
Még rosszabb a többi hatalmi intézménybe vetett bizalom indexe. A Duma megítélése negatív (57 %), a rendőrségtől félnek a polgárok és nem bíznak benne, a pártokról meg jobb nem is beszélni.
A decemberi megmozdulások falakat törtek át: megszűnt az ország vezetőinek „sérthetetlensége”, amit korábban az ellenőrzött média – mindenekelőtt a jól kontrollálható televízió – biztosított. Emberek tízezrei kiabálták az utcákon: „Putyin – tolvaj!”
A hatalom reakciója – új represszív törvények bevezetése, a tüntetők szétverése – a társadalom ellenérzésével találkozik. A társadalom leginkább „progresszív” eleméből pedig nem félelmet és reszketést váltanak ki a represszív szankciók, hanem megvetést. Következésképpen, erősödik az elképzelés, hogy a hatalom és az őt kiszolgáló államgépezet, mindenekelőtt az igazságszolgáltatás amorális.
2010 őszétől kezdve a hatalomba vetett bizalom lassan, de biztosan csökken. Immár exponenciális ütemben, visszafordíthatatlanul halad a rezsim delegitimációja. Mégis, a lakosság jelentős része ma is Putyinra szavazna, s ennek csak részben oka a mesterségesen keltett kép az alternatíva nélküliségről, az adminisztratív kényszerek, a politikai apátia.
A putyinizmus szociális bázisát a vidéki-ipari Oroszország jelenti. A kis és közepes városok szovjet értékrend szerint élő lakossága érdekelt az antimodernizációban. És a saját szempontjukból igazuk is van, hiszen alacsony képzettségük, elavult technológiai ismereteik, az új technológiák hiánya, a fizikai munka dominanciája alacsony versenyképességet feltételeznek. Az elavult orosz ipar csak az állami megrendelésekben és dotációkban bízhat. A piaci verseny fenyegetést jelent ezeknek a közösségeknek, Putyin hangzatos programja viszont, amely 25 millió új munkahely létesítését ígérte, a reményt jelenti számukra (miközben a „progresszív” csoportok csak nevetnek Putyin demagógiáján).
A mostani orosz rezsim gazdaságpolitikájának alapja nem a fejlesztés, hanem az újraelosztás. Az állami (újra)elosztásban érdekelt lakosság a maga racionális szempontjai alapján támogatja a tervgazdaságot, az árak állami regulációját, és teljesen megalapozottan gondolja azt, hogy a reformok azon világ pusztulásához vezetnek majd, amiben szocializálódott, amit megszokott. Ez a konzervatív tömeg szívből támogatja az autoriter rezsimet, megbocsátja neki a korrupciót, az emberi jogok megsértését, amit nem is tart fontosnak saját értékrendszerében. Ezek az emberek nosztalgiával gondolnak a Szovjetunióra, amikor „tiszteltek és féltek minket”, amikor „rend volt és stabilitás”, meghatározott szociális garanciák, ingyenes oktatás, egészségügy, és nem kellett félni a holnapi naptól. Ez a réteg nem tartja fontosnak a politikai konkurenciát, nem is érti, miért fontos szavazni. Ide tartoznak az államfüggő munkavállalók és vállalkozók, a nyugdíjasok.
A vidéki-ipari Oroszország kolosszális konzervatív erő, amely újratermeli a szovjet típusú politikai kultúrát, a függő helyzetben lévő emberek jobbágyi mentalitását, akiket a birodalom ereje és nacionalista mítoszok kábítanak. Ebben a mentális közegben nincs helye fejlődésnek, reformoknak, ehhez nincs megfelelő emberi tőke, infrastruktúra. Egy második válsághullámot ez a közeg szenved meg leginkább.
Ez a szakadék az oroszországi társadalomban csak nőni fog a közeljövőben. Egyelőre a Putyin harmadik ciklusában kezdődött represszív hullámnak az az eredménye, hogy ismét növekedni kezdett azok száma és aránya, akik kivándorolnának Oroszországból, mindenekelőtt a jól képzett fiatalok.
(Lev Gudkov: Narod govorit, Nyezaviszimaja Gazeta 2012. 07. 03.)