Borisz Akunyin (Grigorij Cshartisvili), a Magyarországon is ismert orosz író, irodalomtörténész népszerű Fandorin-sorozatának következő darabja a 20. század eleji Bakuban fog játszódni.
Akunyin ellátogatott a száz éve is – akkor még az Orosz Birodalom határain belül – főleg olajkútjai okán neves Bakuba, s benyomásait megosztotta saját blogján az olvasókkal.
A munkalátogatás eredményeképpen sikerült konzultációkat folytatni a bakui helytörténet ismerőivel, kutatni a levéltárban, megtekinteni a város – nem túl nagy számú – nevezetességeit, beleszagolni a petrolszagú bakui levegőbe.
Baku olyan, mint egy nő, Edgar Degas francia festő „A kalapos nő” című nőalakjára emlékeztet Akunyin szerint. Olyan, mint a képen szereplő nő: sietős, szétszórt, körülötte rendetlenség, mintha valahová igyekezne, s az intimitás levegője veszi körül. Baku is most egy ilyen intim pillanatban van, s sok érdekességet tartogat megtekintése. A város változik, méghozzá nagyon gyorsan, s nemsokára teljesen más lesz, mint eddig volt. Az átalakulás viszont csodálatos.
Még láthatók Bakuban a karabahi menekültek nyomortanyái, de már egyre kevesebb van az ilyen jellegű építményekből.
Ehelyett most már inkább ez jellemző Bakura.
A szovjet korszakban a város, ahogy a bakuiak mondják, jellegtelen és szürke volt. Mostanság különleges dizájnú drága, új épületek teszik színessé Baku arculatát.
Mindenhol építkezések, tatarozások nyomai. Oroszországgal ellentétben, ahol a nagy olajpénzek offshore cégekben kötnek ki, Azerbajdzsánban inkább az infrastruktúra fejlesztésére fordítják a rendelkezésre álló pénzeszközöket. Száz éve a petrorubelek által gazdaggá tett Bakut a Kelet Párizsának nevezték.
Igaz, régen sem csak a csillogás jellemezte a Kaszpinál fekvő várost.
Baku, a macskák városa. Mindenütt macskákat láthat az ember.
A régi Bakut gondosan őrzik az utókor számára (őrzik, és nem „restaurálják” vagy „rekonstruálják”), ám a régi, keleti Baku lassan a múlt ködébe vész a beton és üvegtornyok árnyékában.
És még valami, egy nagyon érzékeny kérdés: a bakui örmények helyzete. Hiszen Baku 100 éve még igen jelentős örmény lakossággal rendelkezett, akiket az 1980-as évek végén elüldöztek. „Meg akartam érteni, hogy viszonyulnak az azerbajdzsánok az örmények hiányához, hiszen itt régen nagyon sok örmény élt, ma viszont már nincsenek. Erre azt mondták nekem, éppen úgy nincsenek itt örmények, mint ahogy Karabahban sem maradtak azerbajdzsánok. És így tovább, és így tovább, felesleges ismételni…. Nyilvánvaló a súlyos poszttraumatikus stressz szindróma annak minden jelével együtt. Ugyanakkor sokan mondják, hogy tartják a kapcsolatot elköltözött barátaikkal, e-mailben, skype-on.
Szörnyen szomorú mindez. Félek, hogy még legalább száz év kell ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak” – írja Borisz Akunyin.
(borisakunin.livejournal.com, nyitókép: baku-ih.gov.az)