Gondolatok szovjet képekről

Figyeljék meg az alábbi képeket! Különböző szüzsék ragadhatók meg bennük: szerelem, munka, mindennapi élet. Mégis van valami, ami összeköti őket, ami elválaszthatatlan esztétikai mondanivalójuktól. Ez a kontextus, vagy „mondanivaló” egy kulturális modell aktív manifesztációját jeleníti meg. Márpedig egy ilyen típusú aktív manifesztáció nem magától értetődő, hanem a kulturális „aranykorok” sajátja.

Ha az amerikai művészetet nézzük, ma hasonló irányzatokat láthatunk, mint amilyen egykoron a szovjet szocialista realizmus volt. Ez jellemző az amerikai filmre, amely az utóbbi pár évben nagyon sokat változott. Manapság az amerikai film, talán mint még soha, a sajátos amerikai útba vetett hitet manifesztálja.

Minden hitnek (irányzatnak) az az alapja, hogy követői úgy vélik, képesek kanalizálni, saját nyelvükre fordítani, feldolgozni más kultúrákat. Különösen jellemző ez a passzionárius kultúrákra. A passzionárius kultúrák jellemzője a térben való terjeszkedés, a „tér kitöltése” és „magába szívása” térbeli és időbeli korlátok nélkül; másrészt a nagy kultúráknak mindig szükségük van egy másik kultúrára, amivel összehasonlíthatják magukat, amelynek segítségével megláthatják és megérthetik magukat.

Vegyük például a „Spartacus: vér és homok” c. sikeres amerikai filmsorozatot: egy több, mint kétezer éves eseményt dolgoznak fel a mai amerikai valóság nyelvén, de ide sorolható Wolfgang Petersen „Trója” c. filmje, ami Homérosz Iliászának egy teljesen önkényes feldolgozása, valójában az amerikai és európai értékek manifesztációja!

Sokan persze fanyalognak egy ilyen összehasonlítást hallva, pedig Spartacus vagy Akhilleusz képében a tipikus amerikai vagy európai „magatartásmodell” jelenik meg, egy amerikai, európai látásmód arról, mi a gonosz, mi a jó, milyen a hatalomhoz való viszony stb.? Minden a priori olvasat a kultúrák kölcsönhatását feltételezi: a mai kor szemszögéből értelmezzük „azt” és viszont. Ez ám csak igazán az egzisztencialista hermeneutika.

Másképp szólva, nem tudunk megérteni, „magunkévá tenni” más kultúrákat, ha nem állítjuk szembe velük a magunkét.

A mai orosz film nem ősi szövegekben keresi forrását, nincsen értékalapja. Nincs, amit szembeállítson más kultúrákkal, nincsenek saját kritériumai az értelmezéshez és megértéshez. Az amerikaiknak van. És nekünk is volt még egy fél évszázaddal ezelőtt. Az alant lévő képek közül legalább kettő van, ami bibliai szüzsékkel hozható párhuzamba, holott ezek az ateista Szovjetunióban készültek a hivatalos művészeti irányzat jegyében. Az erős kultúra nem fél a másikkal való találkozástól, szívesen alakít ki diskurzust vele, hogy ezzel is elősegítse a saját fenoménjait érintő reflexiót. Jobban megérti saját magát, ha van összehasonlítási alapja.

A passzionárius kultúrának nincs szüksége más kultúrákra, mert magában is megáll. Ha az alant lévő képeket nézik, számos értelmezési lehetőséget találnak, valósággal úszni fognak benne, és nem látnak partokat. Azért, mert ezek nem is inkább annyira művészeti alkotások, hanem egy kultúra manifesztációi (ma: egy kultúra emlékei).

Ma nincsen semmi, ami a miénk lenne. Zvjagincev, Szokurov? Nem. Ha megnézik Zvjagincev filmjeit, ezekben gyakorlatilag semmi nincsen a mai orosz valóságról. Zvjagincev utolsó filmjének, a Helenának a forgatókönyvét eredetileg Nyugaton írták, Szokurov Faustjának pedig nagyon kevés köze van Oroszországhoz. Az egy európai mozi az első perctől az utolsóig.

Ami maradt nekünk, az a nosztalgia. A nosztalgia, amikor még volt hit, ami egyébként nem a szocializmus miatt, hanem annak ellenére létezett. A hit a választás szabadságát és a lelki béke nyugalmát adta a mindennapi nehézségek ellenére is.

A 1980-as évektől aztán a kultúra hanyatlása kezdődik, ami jól látható a művészetben. Ezt követte később a többi alrendszer válsága – gazdaság, politika stb. A Szovjetunió azért halt meg, mert elvesztette belső életerejét. A gazdaság, a politika, ez csak másodlagos kérdés.