Fjodor Lukjanov orosz biztonságpolitikai szakértő, a Rosszija v globalnoj polityike c. periodika főszerkesztője szerint az EU Keleti Partnerség programja (résztvevői Belarusz, Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) – melynek botrányos csúcstalálkozóját nemrég tartották Varsóban – nem jelent komoly kihívást Oroszország számára.
A varsói csúcson a résztvevők igyekeztek ünnepélyes és pozitív hangnemben nyilatkozni az EU és a Keleti Partnerségben résztvevő államok közötti együttműködésről. Sokakat meglepett Moszkva visszafogott, sőt, segítőkész nyilatkozata. Néhány évvel ezelőtt Oroszország még idegesen reagált a Keleti Partnerség törekvéseire, most viszont egyszer csak nyugodt és baráti lett a hangvétele. Vajon mi történt?
A Keleti Partnerség 2008 tavaszán indult, elsősorban Lengyelország és Svédország kezdeményezésére, röviddel azt követően, hogy Oroszországnak sikerült „visszaverni” a Grúzia és Ukrajna NATO-integrálására irányuló amerikai törekvéseket. A Keleti Partnerség egyfajta „vigasz” volt a nyugati posztszovjet térség országai számára, hogy fenntartsa számukra az EU-integráció lehetőségét. Oroszország megalakulásakor negatívan viszonyult a Keleti Partnerséghez, jogosan tartva a konkurenciától a posztszovjet térségben.
Oroszország mostani megengedő hozzáállása azzal van összefüggésben, hogy a Kremlben felismerték: a Keleti Partnerség komolytalan próbálkozás, amely nem jelent igazi konkurenciát Moszkva számára. A Keleti Partnerség projektet nem sikerült valódi tartalommal feltölteni, és igen kétséges, hogy a közeli jövőben erre sor kerül majd. Az EU-nak most égetőbb gondjai is akadnak, mint a keleti terjeszkedéssel foglalkozni.
2008 tavasza óta igencsak megváltozott a világ. A pénzügyi krízis, Dél-Európa válsága, az „arab tavasz” (melynek hatása szintén jelentős lesz az EU-ra) következtében alapvetően megváltozhat az Európai Unió.
Formálisan megmarad az egységes Európa, de a valóságban fragmentálódni fog. Németország lesz az új Európa magja, a többiek pedig lehetőségeikhez képest majd saját politikájukat igyekszenek megvalósítani. Közép- és Kelet-Európa nemrég az EU-hoz csatlakozott tagállamai számára a bizonytalanság korszaka következik, s még inkább igaz ez a Keleti Partnerség államaira.
Ezeknek az országoknak konkrétan még senki nem ajánlott EU-tagságot, de fenntartották számukra a reményt egy későbbi csatlakozásra. Mi lesz velük, ha a remény is kihuny majd?
Moszkva tehát az EU gyengesége miatt már nem nyugtalankodik a Keleti Partnerség miatt. Igaz, Oroszország a jelek szerint semmit nem ajánl ezeknek az államoknak. Az orosz integrációs projektek szintén imitációk voltak, amelyek csak azt kívánták demonstrálni, hogy Oroszország nincs egyedül.
Mára Oroszország kijelölte prioritásait: ez az ODKB biztonságpolitikai társulás és a Vámszövetség (a jövőben: Egységes Gazdasági Övezet). Úgy tűnik, a Kremlt a „birodalmi” projektek helyett immár a hideg számítás vezeti. Hogy ez valóban így van-e, Ukrajna példája fogja megmutatni. Ha megépülnek a Déli és Északi Áramlat gázvezetékek, Ukrajna sok tekintetben elveszíti most meglévő, Oroszország számára fontos tranzitszerepét. Akkor majd kiderül, mit is jelent Oroszország számára valójában Ukrajna: megkerülhető/kihagyható szomszédot, vagy az orosz politikai érdekszférába visszatérítendő térséget?
(Fjodor Lukjanov: Bezopasznoje Vosztocsnoje Partnyorsztvo, inosmi.ru, 2011. 10. 03.)