Condoleezza Rice volt amerikai külügyminiszter nemrég megjelent könyvében (No Higher Honor: A Memoir of My Years in Washington) visszatekintve külügyminiszteri tevékenységére, a 2008-as kaukázusi háború kapcsán azt írta, Mihail Szaakasvili grúz elnök, azzal, hogy „lehetővé tette az oroszok számára, hogy provokálják”, és háborúba keveredett Dél-Oszétia miatt, eltaszította magától a potenciális NATO-szövetségeseket.
Rice a következőképpen emlékszik vissza 2008 nyarára, még a háború kirobbanása előtt történt találkozójára Szaakasvilivel: „izgatott és impulzív volt, mindannyian tartottunk attól, hogy kiprovokálja Moszkva fegyveres beavatkozását. Adzsáriában, egy másik szakadár régióban sikeresen provokált ki konfliktust, amikor Adzsáriát a külső és belső nyomás hatására sikerült Grúziába reintegrálni. Attól tartottunk, ez a precedens azt a gondolatot szülheti benne, hogy egy hasonló operációt sikerül végrehajtania azon a területen is, amely a Putyinnak kedves Szocsi közelében fekszik.”
Rice azt ajánlotta Szaakasvilinek, írjon alá egy nyilatkozatot arról, hogy Tbiliszi nem alkalmaz erőt, ám erre a grúz elnök nem volt hajlandó.
„Elnök Úr, bármit is tesz, ne engedje meg Oroszországnak, hogy provokálja Önt. Emlékezzen Bush elnök szavaira, miszerint Moszkva arra fogja kényszeríteni, hogy valamilyen ostobaságot kövessen el. Ne keveredjen konfliktusba az orosz fegyveres erőkkel! Senki nem fog segíteni magának, és veszíteni fog.” – így emlékezik vissza Rice arra az intésre, amit Szaakasvilinek megfogalmazott. Ez a visszaemlékezés is arra utal, Washingtonban már 2008. augusztus 8-a, a háború kitörése előtt tudtak arról, hogy Grúzia katonai operációt tervez Dél-Oszétia ellen.
Ami pedig magát a háborút illeti, Rice szerint azt Chinvaliból kezdték a grúz falvak lövetésével: erre válaszul kezdett támadásba a grúz hadsereg a lázadók ellen. Azaz Rice visszaemlékezésében önvédelemnek igyekszik beállítani a grúz hadsereg tevékenységét.
A háború kirobbanása után Washingtonban összeült a Nemzetbiztonsági Tan ács. Forró hangulatú vita bontakozott ki Oroszországról. Más visszaemlékezésekből (Ron Asmus) ismert, hogy ekkor az is felmerült: az amerikai légierő lebombázza az Észak- és Dél-Oszétiát összekötő rokszki alagutat, ahonnan az orosz 58. hadsereg átzúdult Dél-Oszétiába. Rice szerint a heves vitának az vetett véget, amikor Steve Hadley nemzetbiztonsági tanácsadó nyugodt tónusban feltette a kérdést: „Készek vagyunk háborúba lépni Oroszországgal Grúzia miatt?” Ezt követően az indulatok lecsillapodtak és konstruktív szellemben folytatódott a tanácskozás.
A háború után Rice és Szaakasvili közös sajtótájékoztatót tartottak. Rice szerint előzetesen abban egyeztek meg a grúz elnökkel, hogy az köszönetet mond az európaiaknak és az amerikaiknak a támogatásért, de Oroszországot nem hozza szóba.
Szaakasvili azonban nem tartotta be az egyezséget. A sajtótájékoztatón eltért az eredetileg megbeszéltektől és minősíthetetlen kirohanásokat tett: barbárnak nevezte az oroszokat, s azt mondta, hogy továbbra is folytatódik a Grúzia elleni orosz agresszió. Aztán Szaakasvili az európaiakat kezdte bírálni, müncheni konferenciát emlegetett. „Olyan dühös voltam Szaakasvilire, hogy meg sem tudtam szólalni” – írja Rice, megjegyezve, a NATO tagállamok külügyminiszterei közül voltak, akik megjegyezték, a történtek ismeretében jó, hogy Grúziát nem vették fel 2008 tavaszán a NATO Tagsági Akciótervébe (MAP).
(eurasianet.org)