Ukrajna 1991 után – a posztszovjet államok többségéhez hasonlóan – mindenféle történelmi előzmény híján vált függetlenné (nem számítva az első világháború utáni függetlenségi próbálkozásokat). Ukrajnát ugyanolyan váratlanul érte a Szovjetunió széthullása, mint a szovjet tagköztársaságok többségét. 1991 márciusában az Ukrán SzSzK még részt vett a Szovjetunió fenntartására vonatkozó népszavazáson, ahol a szavazók túlnyomó többsége a szojuz fennmaradása mellett voksolt. Az augusztusi „puccs” és a Jelcin vezette Oroszország önállósodási törekvései azonban összeroppantották a Szovjetuniót. 1991 decemberében a függetlenségi népszavazáson az ukrajnai választók már több mint 90 %-a a függetlenség mellett tette le voksát.
A ’90-es években a posztszovjet térség egésze padlót fogott a gazdaság átalakítása során, nem volt kivétel Ukrajna sem. A főként az ország keleti területein lévő nehézipar és bányászat jelentős része leépült, megnövekedett a munkanélküliség, a reálkeresetek lecsökkentek, az egy főre eső GDP már a román szint alá süllyedt, s jelenleg is – Moldovát kivéve – Ukrajna polgárai szegényebbek, mint az összes többi körülöttük lévő ország lakói. Ukrajnában a ’90-es években domináns volt a Szovjetunió iránti nosztalgia, ebben az időszakban az Ukrán Kommunista Párt rendre megnyerte a választásokat, s még 1998-as Rada-választások alkalmával is messze a legtöbb szavazatot kapták Szimonenko Szovjetunió után nosztalgiázó ukrán kommunistái.
Csak a prezidenciális politikai rendszer tette lehetővé, hogy Ukrajna ne forduljon vissza: az erős elnöki hatalom ellensúlyozni tudta a kommunista többségű parlamentet.
Miközben Ukrajna lakossága rohamléptekben szegényedett, az ukrán politikai elit és különböző újgazdag érdekcsoportok (klánok) összefonódása követhetetlenné vált, s ezen új elit közül sokan (többek között a néhány éve még Interpol által is körözött Julija Timosenko) nagy vagyonukat kétes ügyletek révén szerezték. Bár a ’90-es években voltak viták Kijev és Moszkva között (a fekete-tengeri orosz flotta; vagy éppen a szeparatista, oroszbarát Krím miatt), és Ukrajna távol tartotta magát olyan posztszovjet katonai integrációtól is, mint a Kollektív Biztonsági Egyezmény (amelyben Oroszország, Belarusz, Örményország és a közép-ázsiai országok vesznek részt), Ukrajna nem tudott kibújni Moszkva árnyékából, aminek az is oka volt, hogy a Nyugatot nem különösebben érdekelte az ország. Oroszországon kívül talán az egyetlen állam, amely ebben az időben is odafigyelt Ukrajnára, Lengyelország volt (szimbolikus példa erre a ’90-es években grandiózus módon megfilmesített Sienkiewicz-regény, a „Tűzzel-vassal”, a lengyel-ukrán testvériség eszméjének népszerűsítője, némi oroszellenes éllel természetesen).
Amikor Vlagyimir Putyin hatalomra jutott Oroszországban (2000), már világossá vált, hogy a Független Államok Közössége nem tud szerves organizációként működni. A putyini orosz vezetés tudomásul vette ezt a külpolitikai realitást, amely azóta sem vesztette érvényét: a mai Oroszország már nem gondolkodik – és az utódállamok közti politikai viszonyok miatt nem is gondolkodhat – olyan integrációban, amely a posztszovjet térség (vagy szűkebben a FÁK-államokat) egészét átfogná. A putyini Oroszország FÁK-al való szakítását az is kifejezi, hogy a volt orosz elnök jónéhányszor látványosan ignorálta a FÁK-találkozókat.
A putyini vezetés a FÁK helyett másfajta posztszovjet integrációban gondolkodott: a négy legnagyobb, legerősebb (gazdaságilag, katonailag, tudományosan) posztszovjet állam szövetségében, amely az EU-ra sokban hasonlító szerveződést hozott volna létre (a munkaerő és a tőke szabad áramlása, vámközösség, jogharmonizáció stb.). Az Egységes Gazdasági Övezetnek (JEP) nevezett új posztszovjet integrációban Belarusz, Ukrajna, Oroszország és Kazahsztán vett volna részt. Ez az integráció a Szovjetunió részleges reinkarnációját jelentette volna, hasonló (geopolitikai, katonai, tudományos stb.) kihívást a Nyugat számára, mint amit egykor a Szovjetunió. A JEP-ről szóló megállapodásokat 2003-2004 folyamán rögzítették. A tervezett JEP “leggyengébb láncszeme” Ukrajna volt: Leonyid Kucsma ukrán elnök a Nyugat irányába is tapogatózott, és csak némi ingadozás után 2004-ben jelentette ki, hogy Kijev nem akar NATO-tag lenni, s Ukrajna a JEP-ben képzeli el jövőjét, együtt Oroszországgal.
2004-ben tehát úgy nézett ki, hogy az akkor még lendületes putyini külpolitikának sikerül egy erős és perspektivikus posztszovjet integrációt létrehoznia Oroszország vezetésével. A Nyugatnak válaszolnia kellett erre a geopolitikai kihívásra, hiszen elemi érdeke volt, és ma is az, hogy megakadályozzon bármilyen, Oroszország vezetésével létrejövő posztszovjet integrációt.
A 2004 őszi ukrajnai elnökválasztás és a nyomán kibontakozó „narancsos forradalom” ennek a Nyugat és Oroszország között zajló nagy posztszovjet geopolitikai játszmának a része volt.
Vlagyimir Putyin orosz elnököt 2004 őszén katonai parádé fogadta Kijevben, az orosz elnök nyíltan kampányolt a JEP-párti („oroszbarát”) Viktor Janukovics elnökké választása mellett, Putyin beszédét adását megszakítva közvetítette az ukrán TV. Viktor Janukovics minimális különbséggel, de ténylegesen meg is nyerte az elnökválasztásokat, ami után Juscsenko hívei demonstrációkba kezdtek (Janukovics hívei is kivonultak az utcára, csak azt kevesebbet mutatták a nyugati csatornákon).
Nyugaton a média jelentős része mindent elkövetett, hogy a 2004 őszi ukrajnai eseményeket ne geopolitikai mérkőzésként, hanem a „jó és rossz harcaként” láttassák, amiben nagy szerepet játszott Juscsenko nyugatbarát elnökjelölt titokzatos megmérgezése is, hiszen így el lehetett mondani, hogy egyik oldalon állnak a rosszak, a csalók, a mérgezők, a nép akaratát elnyomók, a sisak mögé búvó rendőrök, a múlt erői (az oroszbarátok), a másik oldalon a jók, az áldozatok, a megmérgezettek, az utcán ünneplő jóarcú fiatalok, a jövő nemzedéke (a Nyugat barátai). A “narancsos forradalom” kavalkádjában Juscsenkót hirtelen még Nobel-békedíjra is jelölték.
A 2004-es ukrajnai „narancsos forradalom” a korábban Belgrádban (2000) és Tbilisziben (2003) megismert forgatókönyv alapján zajlott: a Nyugat számára kedvezőtlen választási eredmény után csalást kiáltanak, az elégedetlen tömegek (elsősorban fiatalok) utcára vonulnak, a csalási váddal demoralizálják az ellenfelet és kierőszakolják az új választási fordulót, ahol már nem lehet kétséges az eredmény. Ami a csalásokat illeti, ha megnézzük a 2004-es elnökválasztás eredményeit, abban semmi rendkívüli dolgot nem találunk: ugyanaz az éles kelet-nyugati irányú törésvonal rajzolódik ki előttünk, mint szinte az eddigi összes ukrán választásokon; s ezúttal is a “keleti” jelölt győzött (tekintettel arra, hogy a keleti területek sűrűbben lakottak). Harkovban a választások estéjén a holland és amerikai EBESZ megfigyelők még törvényesnek ismerték el a voksolást, két nap múlva, miután a központ csalást kiáltott, ők is megváltoztatták véleményüket. Csalásnak minősítették, hogy Janukovics 93 %-ot kapott Harkovban, azt viszont, hogy Juscsenko a szavazatok 96 %-át szerezte meg a nyugat-ukrajnai Lvovban, nem érte kifogás, s olyan semmitmondó nyilatkozatok hangzottak el a csalás alátámasztásaként, miszerint “a választások nem tükrözik az ukrán nép akaratát.”
2004 novemberében Ukrajna lett a “világ közepe”, minden valamire való hírforrás az ukrajnai eseményekkel foglalkozott. Ki tudja ki által terjesztett rémhírek kaptak lábra, miszerint a hatalom erőt vet be a tüntetők ellen, hogy páncélosok közelednek Kijev felé, hogy „bevonulnak az oroszok”. A Nyugat 2004 őszén olyan egységesen lépett fel Oroszországgal szemben, mint talán még soha 1991 óta. Washingtontól Varsóig a Nyugat egységesen kiállt Juscsenko mellett (még Putyin barátja, Gerhard Schröder akkori német kancellár is).
A lényeg azonban az, hogy az óriási nyomás hatására sikerült elérni a választások megismétlését, s a harmadik fordulóban már Juscsenko magabiztos győzelmet aratott a demoralizált, méregkeverő-csaló hírébe hozott (és persze „oroszbarát”) Janukoviccsal szemben.
A Nyugat hatalmas geopolitikai győzelmet aratott Oroszország felett. Olyan győzelmet, amely jelentős hatással volt az orosz külpolitika későbbi alakulására is, lényegében önizolációra kárhoztatva – a JEP tervét Ukrajna nélkül gyakorlatilag föladó – Moszkvát.
Pszichológiai, tömeglélektani szempontból Juscsenko győzelmében az egyik legfontosabb elem titokzatos megmérgezése volt. A nyugatbarát elnökjelölt megmérgezése mindenki számára jól látható volt, hiszen Juscsenko arca eltorzult. Mindazonáltal Juscsenko megmérgezése már első látásra is kérdéseket vet fel. A mérgezés ilyetén körülményei, nevezetesen, hogy a jelöltet a választási kampány kellős közepén mérgezik meg, ráadásul egy olyan méreggel, ami feltűnő elváltozásokat okoz az arcán, nos, mindezek arra utalnak, Viktor Juscsenko megmérgezői nem pusztán gonoszok, de végtelenül ostobák (és pancserek) is voltak. A már az első pillanattól kezdve felmerülő kétségeket csak mélyítette, hogy később teljesen ellentmondó verziók láttak napvilágot az esettel kapcsolatban.
Juscsenko megmérgezése kapcsán persze a lehető leghajmeresztőbb “verziók” láttak napvilágot, köztük nyilvánvalóan komolytalanok is. Egy Jurij Longo nevű “mágus” például azt állította, hogy Viktor Juscsenko még 2004-ben meghalt, s aki most a nevében szerepel, nem más, mint egy lengyel gyártmányú “biorobot…”
Viktor Juscsenkót az általa előadott, s aztán hivatalossá vált verzió szerint 2004. szeptember 5-én mérgezték meg az Ukrán Biztonsági Hivatal akkori vezetőjének, Vlagyimir Szacjuknak a dácsáján egy vacsora során. Annyi bizonyos, Juscsenko öt nappal később hirtelen félbeszakította választási kampányát, és egy ausztriai klinikára távozott. A politikus először szeptember 21-én közölte, hogy megmérgezték, s hogy az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet megrendelője a hatalom. Az akkor elnökjelölt Juscsenko vádaskodása hihetőnek tűnt, már csak azért is, mert a megelőző években szívós propagandamunkával, elsősorban a Gongadze-ügy kapcsán, sikerült a “diktátor” Leonyid Kucsma ukrán elnököt és környezetét olyan színben beállítani, mintha az a legkisebb ingadozás nélkül kész lenne arra, hogy likvidálja politikai ellenfeleit.
Juscsenko bejelentését követően hivatalos nyomozás kezdődött a mérgezési ügyben, amit október 22-én beszüntettek, miután a Juscsenkót kezelő ausztriai Rudolfinerhaus klinika orvosa, Michael Zimpfer kijelentette, semmi nyoma nincs annak, hogy Juscsenkót megmérgezték volna. A nyomozást csak azt követően újították meg, hogy Zimpfer doktor decemberben homlokegyenest ellenkező nyilatkozatot adott, azt közölvén, Juscsenko szervezetében nagy mennyiségben dioxint találtak. A későbbi vizsgálatok valóban igazolták, hogy Juscsenko vérében dioxin található, ezt ukrán, amerikai, német, japán kutatóintézetek is megállapították. A következtetés: Juscsenkót megmérgezték. Sőt, a későbbi ukrán elnök szervezetében olyan nagy mennyiségű dioxint találtak, ami rekord a medicina történetében.
Először 2004. december 16-án jelentette ki Juscsenko, hogy Vlagyimir Szacjuk dácsáján mérgezték meg, amit utóbbi hevesen tagadott, és bírósági úton próbált elégtételt venni rágalmazásért.
Elnökké választása után Juscsenko azt ígérte, kivizsgálja mérgezése ügyét, ennek ellenére, több mint öt év elteltével az ügy lényegében még most sem zárult le.
Az első kétségek Juscsenko megmérgezése kapcsán Nyugatról érkeztek. 2005 március végén a Rudolfinerhaus klinika vezetője, Lothar Wicke interjút adott a The Sunday Telegraph c. brit lapnak, amelyben kijelentette: Juscsenkót senki nem mérgezte meg. Az orvos elmondta, Juscsenko első vizsgálati eredményei semmilyen mérgezést nem mutattak. Miután viszont közzétették a negatív eredményeket, fenyegetések érkeztek irányába ismeretlenek részéről. Az orvos csak ezután volt hajlandó ismertetni a nyilvánossággal a “helyes” diagnózist: Juscsenkót megmérgezték (az elnökjelölt megmérgezését egyébként először egy bécsi, ukrán származású professzor, Nyikolaj Korpan mutatta ki, noha az első két minta negatívnak bizonyult).
Később ukrán forrásokból érkező információk is táplálták a kétségeket: 2005 decemberében Valentyin Krizsanovszkij, az ukrán titkosszolgálatok volt főtisztje az Izvesztyija c. orosz lapnak adott nyilatkozatában Juscsenko megmérgezésére és a Gongadze-ügyre vonatkozóan közölt szenzációs kijelentéseket. Krizsanovszkijtól egyébként nem idegenek a botrányok, hiszen főnökét, Igor Drizscsanijt egy sajtótájékoztatón korrupcióval és hatalommal való visszaéléssel vádolta meg. Ezt követően Krizsanovszkij ellen gyilkossági kísérletet hajtottak végre, ő maga pedig bújkálni kezdett. Az Izvesztyijának adott nyilatkozatában Krizsanovszkij nemcsak azt mondta, hogy Juscsenkót senki nem mérgezte meg, hanem egyéb részleteket is közölt a “narancsos forradalom” napjaira vonatkozóan: állítása szerint a “narancsosok” a felfokozott 2004-es választási kampány idején provokatív robbantásokat terveztek Kijev központjában (akkor valóban, Juscsenko választási központja mellett fölfedeztek egy robbanószerrel teli, orosz rendszámú autót).
Nem azonnal ugyan, de a mérgezési históriában fölbukkant az orosz szál is: 2005-ben Juscsenko még kizárta, hogy megmérgezésének orosz vonatkozása is lenne. 2006 decemberében azt közölte az ukrán elnök, hogy a dioxin, amellyel megmérgezték, nem ukrán előállítású, hanem külföldön készítették. 2007-ben pedig már arról szólt a fáma, hogy Juscsenko megmérgezői nem másutt, hanem Oroszországban vannak (ezt az ukrán elnök többször is kijelentette).
Két évvel a történet kirobbanása után újabb verzió látott napvilágot. Igor Szmesko, aki 2003-2005 között irányította az ukrán titkosszolgálatokat, azt közölte, Juscsenkónak 2004. szeptember 5-én volt még egy látogatása Szacjukon kívül, mégpedig a Foxtrot társaság vezetőjénél, Oleg Golovinnál. Vlagyimir Sulga, aki ezt a vacsorát szervezte, viszont cáfolta ezt a verziót. Vlagyimir Sulga, aki a mérgezési-ügy egyik fő tanújává lépett elő, 2008 márciusában elhunyt, méghozzá eléggé furcsa körülmények között. Sulga ugyanis egy rendőrségi épületben halt meg, ahová egy feljelentés után vitték be, a hivatalos verzió szerint szívroham végzett vele. Sulga ügyvédje, Pjotr Bojko azonban egészen más verziót közölt. Szerinte – mint ahogy ezt védence telefonon közölte vele – Sulgát tettlegesen bántalmazták a rendőrségen, s ezt követően halt meg.
Még kacifántosabb fordulatot vett Juscsenko megmérgezésének ügye egykori harcostársa, közeli barátja, David Zsvanyija 2008 nyarán tett kijelentései után. Zsvanyija azt közölte, hogy Juscsenkót senki nem mérgezte meg. A mérgezési történetet kampánycélból találták ki, az ötlet iniciátora azonban nem Juscsenko volt, hanem kampánystábjából győzték meg arról, hogy játsszák el a mérgezési történetet. Zsvanyija szerint különben sem logikus a mérgezési história: vajon ki mérgezne meg úgy egy elnökjelöltet a választási kampány kellős közepén, hogy az arcán szembetűnő elváltozások keletkezzenek?
Viktor Juscsenko a vádakra válaszul azzal a meglepő kijelentéssel állt elő, hogy egykori közeli barátjának, Zsvanyijának is köze van megmérgezéséhez. Sőt, eljárást indítottak Zsvanyija ellen, amelyben a grúz származású politikus ukrán állampolgárságának megszüntetését kezdeményezték.
Városi legendákban egyébként Zsvanyija nevét már korábban is összefüggésbe hozták Juscsenko megmérgezésével. Ezekben a történetekben Zsvanyijával együtt keringett Borisz Berezovszkij Londonban élő orosz oligarcha neve is. Eszerint Zsvanyija volt a mérgezési ügy “koordinátora”, aki Borisz Berezovszkij orosz oligarchával Isztambulban egyeztette az álmérgezés részleteit (Berezovszkij, mint később kiderült, aktívan segítette Viktor Juscsenko kampányát, igaz, ezt eleinte titkolni kellett, hiszen az ukrán törvények értelmében politikai kampány nem finanszírozható külföldi pénzen. Később azonban Berezovszkij beismerte, hogy pénzzel is segítette Juscsenko kampányát. Berezovszkij később sem hagyta cserben választottját: a 2010-es elnökválasztás kampányában is a nacionalista ukrán jelölt támogatására hívott fel). A (ál)mérgezés ötlete eszerint még 2004 elején vetődött fel, azzal a céllal, hogy diszkreditálja Kucsma elnök környezetét, áldozatnak tüntesse fel, és imigyen szimpátiát keltsen Juscsenko irányába.
Megjegyzendő, hogy Zsvanyija hitelességét jelentősen csorbítja, hogy korábban számos verziót dobott be a köztudatba Juscsenko megmérgezésével kapcsolatban. 2004 decemberében még azt mondta, hogy nem Szacjuk dácsáján mérgezték meg Juscsenkót, 2005-ben meg már Julija Timosenkót vádolta, miszerint ő volt érdekelt Juscsenko megmérgezésében, azzal a céllal, hogy átvegye a nyugatbarát politikai erők vezetését.
Később maga Berezovszkij is megszólalt, azt közölve, Zsvanyija hazudik. Berezovszkijnak nincs kétsége afelől, hogy Juscsenkót megmérgezték, s minden a Kreml parancsára történt…
Legutóbb 2009 év végén, az ukrán parlament Juscsenko megmérgezését vizsgáló bizottságának eredményei borzolták a kedélyeket az ügyben. Az ügy feltárásában dolgozó Larisza Cserednyicsenko ügyész kijelentette, hogy a № 49 – 1361 (Viktor Juscsenko elnökjelölt megmérgezésének vizsgálata) ügyben bizonyítékokat hamisítottak, méghozzá nem is akárkik, hanem magasrangú állami vezetők és Juscsenko elnök közvetlen környezetéből kikerülő személyek. Cserednyicsenko közlése szerint Juscsenko felesége közvetlenül beavatkozott a vizsgálatba, azzal a céllal, hogy elleplezze a politikus megmérgezésének mesterséges voltát. Cserednyicsenko az amerikai titkosszolgálat közreműködésével magyarázza, hogy 2004 szeptemberében az Ausztriában lefolytatott első vizsgálatok nem mutattak ki dioxint Juscsenko szervezetében, csak azt követően, hogy az USA-ban “megdolgozták” az elnökjelölt vérmintáit, s ezt küldték tovább más intézeteknek is. Cserednyicsenko szavait egy lehallgatott telefonbeszélgetés is alátámasztja, amely angol nyelven zajlott 2004 októberében bizonyos Marta és Roman között, s a beszélgetés Juscsenko vérmintáinak Amerikából Ausztriába szállítását dokumentálja. Azt is sikerült kideríteni, ki rejtőzik a “Marta” név mögött: odesszai rendőrség tudományos-technikai osztálya hivatalos jelentést adott ki arról, hogy a hangelemzés alapján megállapítható, “Marta” nem más, mint Viktor Juscsenko elnök felesége, Jekatyerina Juscsenko. Jekatyerina Juscsenko az Egyesült Államokban született, és csak 2005 óta ukrán állampolgár. A vizsgálóbizottság – mint közölték – bizonyítékkal rendelkezik arra nézvést, hogy Jekatyerina Juscsenko a 2004-es elnökválasztási kampány idején kapcsolatban állt az Amerikai Egyesült Államok hírszerző szerveinek munkatársaival, konzultált velük, segítséget kapott tőlük. Cserednyicsenko szerint az általa látott adatok alapján az a legvalószínűbb feltételezés, hogy Juscsenko “megmérgezése” valójában egy titkosszolgálati játszma volt.
Cserednyicsenkónak természetesen fizetnie kellett a szavaiért. Miután aláírta a főügyészhez eljuttatott dokumentumot, elbocsátották állásából…
A vizsgálóbizottság végső soron arra a következtetésre jutott: nincs bizonyíték arra, hogy Juscsenkót megmérgezték…
Jelenleg tehát, több mint öt évvel a történtek után, még mindig rengeteg a bizonytalanság Viktor Juscsenko megmérgezése körül. Nem kizárt, hogy a közeljövőben tisztábban lehet majd látni ez ügyben is. Az új ukrán vezetés kilátásba helyezte, hogy új vizsgálatokat indít a múlt kényes ügyeit illetően.
Mindez persze már csak a múlt része. A lényeg: 2005-től Viktor Juscsenko lett Ukrajna elnöke. Az új ukrán kormány azonnal jelezte fenntartásait a JEP-el szemben, s kitáncolva belőle lényegében megtorpedózta az új posztszovjet integrációt. Ukrajna új vezetése az EU- és NATO-integráció mellett tört lándzsát. Viktor Juscsenkótól, mint a ’90-es évek egyik legelismertebb közgazdászától akár pragmatikus politikát is lehetett volna várni elnöksége idején, ehelyett a nyugatbarát ukrán elnök élesen nacionalista, szimbolikus politikát kezdett folytatni, ami – tekintve ennek oroszellenes élét – törvényszerűen vezetett az Oroszországgal való kapcsolatok megromlásához. S bár Juscsenko elnök a 2010-es ukrán elnökválasztásokon katasztrofális vereséget szenvedett már az első fordulóban, olyan örökséget hagy maga után, amivel részben utóda, a pragmatikus Viktor Janukovics is kénytelen lesz megbékélni.