Húsz éve, 1991. augusztus 19-én (egy nappal a tervezett új szövetségi szerződés aláírása előtt) kezdődött Moszkvában a „puccs”, melynek során szovjet konzervatívok kísérletet tettek a hatalom átvételére. A Krímben tartózkodó Gorbacsovot izolálták, Janajev alelnök Gorbacsov „megrendült egészségi állapotára hivatkozva” magát ruházta fel az elnöki jogkörökkel. A puccsisták az ország irányítása céljából megalapították a GKCSP-t (a Rendkívüli Helyzetek Országos Bizottságát). A puccs végül a moszkvaiak, és az Oroszországi Föderáció vezetésének ellenállása miatt megbukott. A sikertelen puccs után feloszlatták a Szovjetunió Kommunista Pártját (KPSZSZ), nem került sor új szövetségi szerződésre, ehelyett a szovjet tagköztársaságok kikiáltották függetlenségüket, a Szovjetunió széthullása pedig megállíthatatlanná vált.
A GKCSP-t a szovjet tagköztársaságok többsége nem támogatta, Közép-Ázsia (Azerbajdzsán és Belarusz mellett) viszont kezdetben ingadozott.
Bár Közép-Ázsia kisszámú nemzeti függetlenségei mozgalmai a GKCSP ellen nyilatkoztak, a köztársaságok vezetései támogatták a konzervatívokat. Ennek oka Közép-Ázsia köztársaságainak erős függése a központtól, másrészt, hogy a glasznoszty és a peresztrojka áldásai éppen a „fontolva haladó” Közép-Ázsiában eresztettek legkevésbé gyökeret.
A klánrendszer alapján szelektálódott közép-ázsiai vezetők a szövetségi központot tekintették hatalmuk támaszának, nem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlásának éveiben éppen a közép-ázsiai kommunisták voltak a legkonzervatívabbak, többek között a KPSZSZ egységét illetően.
A ’80-as ’90-es évek fordulóján Közép-Ázsiában nem voltak hangos függetlenségi mozgalmak, az 1991-es, a Szovjetunió megőrzéséről szóló népszavazáson a közép-ázsiai köztársaságokban támogatták legtöbben a Szovjetunió egybentartását. A közép-ázsiai kommunista vezetők 1991 elején valószínűleg nem gondolták, hogy egy év múlva már független országok elnökei lesznek majd…
1991 nyarán azonban vérszagot kapott a helyi kommunista pártok elitje. Megállapodás született a szövetségi tulajdon privatizálásáról, ami szerint a köztársasági kommunista pártok váltak a leendő privatizációs folyamat legnagyobb nyerteseivé. Ez természetesen felébresztette a függetlenedés vágyát a közép-ázsiai kommunista pártelitben, amely azonban továbbra is kitartott a – megújítani kívánt – Szovjetunió mellett.
A közép-ázsiai vezetőket a jelek szerint váratlanul érte a puccs, nem számítottak arra, hogy Moszkvában ellenállásba ütközik az államcsínykísérlet, és nem akarták elveszteni a központ bizalmát, ezért eleinte kivártak – kivéve Aszkar Akajev kirgiz elnököt, aki azonnal elítélte a GKCSP-t.
Meghatározó volt a régió vezető politikusának tartott kazah elnök, Nurszultan Nazarbajev véleménye.
Nazarbajev Gorbacsov támogatója volt, támogatta a Szovjetunió megújulását, ugyanakkor erősítette a köztársaság kontrollját a Kazah SzSzK gazdasági potenciálja fölött.
Visszaemlékezések szerint Nazarbajev kezdetben a puccsistákat támogatta, augusztus 19-én egy, a GKCSP mellett kiálló videót is készített, amit Moszkvába küldött, ám ezt nem játszottak le. Délutáni szózatában azonban már neutrálisan nyugalomra intett, s bejelentette, hogy Kazahsztánban nem kerül sor a rendkívüli állapot bevezetésére. Ezt követően a GKCSP vezetői, Janajev és a KGB elnök Krjucskov telefonon megfenyegették Nazarbajevet, aki másnap nyíltan elítélte a puccsot.
A puccs bukása után a kazah függetlenedés gyorsabb fokozatba kapcsolt. Augusztus 21-én Nazarbajev megalapította az önálló kazah titkosszolgálatot, augusztus 24-én kilépett a KPSZSZ Központi Bizottságából, augusztus 25-én a párt kazahsztáni vagyona a köztársaság kezelésébe került. Kazahsztán végül, egyébként utolsóként, 1991. december 16-án kiáltotta ki függetlenségét, Nazarbajev pedig a Független Államok Közösségének egyik atyja lett.
Kirgizisztánban, amely elítélte a GKCSP-t, a liberalizáció a ’80-as években fokozottabb volt, mint a többi közép-ázsiai köztársaságban. Több civil szervezet is működött ebben a köztársaságban. Az 1990 nyarán kirobbant kirgiz-üzbég konfliktus demonstrálta a kommunista hatalom impotenciáját. 1990 októberében a Kirgiz Tudományos Akadémia elnökét, Aszkar Akajevet választották meg a köztársaság elnökévé, akire „demokrataként” és „reformerként” tekintett a kirgizisztáni társadalom. A kiéleződő földkérdés miatt Kirgizisztán az elsők között hajtotta végre a földreformot, megkísérelve meghonosítani a farmergazdálkodást a rossz hatásfokkal működő kolhozrendszer helyén.
Akajev 19-én reggel összehívta a köztársasági vezetést, akik azt tanácsolták neki, engedelmeskedjen a GKCSP-nek. Akajev azonban tisztában volt azzal, hogy neki, mint „demokratának” és „reformernek” nem sok jövője van a GKCSP győzelme esetén, ezért a közép-ázsiai vezetők közül egyetlenként, azonnal elítélte a puccsistákat. Ekkoriban egyébként a Szovjetunió egyetlen állami rádióállomása, amely továbbította Jelcin utasításait, Biskekben működött. Akajev mellé végül felsorakozott a köztársasági vezetés, bár azokban a napokban olyan hírek is lábra kaptak, hogy a GKCSP csapatokat vezényel a Kirgiz SzSzK-ba.
A puccs bukása után szinte azonnal, augusztus 31-én Kirgizisztán kikiáltotta függetlenségét. S bár a Szovjetunió megreformálását szorgalmazó Gorbacsov még alelnöki pozíciót is kínált Akajevnek a megújult Szovjetunióban, az kitartott a függetlenség mellett.
Közép-Ázsia legnépesebb köztársaságában, Üzbegisztánban 1989-től kezdve szintén reformok indultak. Taskentban liberális szerveződések jöttek létre, 1990 tavaszán alternatív választások zajlottak, márciusban létrehozták az elnöki intézményt, és Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke után Iszlam Karimov üzbég kommunista pártvezető lett a Szovjetunióban az első köztársasági elnök.
1990. június 20-án Taskent deklarálta az Üzbég SzSzK szuverenitását, a deklaráció előkészítésébe bevonták az Erk liberális pártot is.
1991. augusztus 19-én Karimov Indiában volt, ám a puccs hírére megszakította útját, és Taskentba repült. Egyes információk szerint az üzbég elnök még a repülőgépen a GKCSP-t támogató nyilatkozatot fogalmazott meg, amit elküldött Moszkvába. Az üzbég kommunisták teljes mellszélességgel a GKCSP mellé álltak. Az üzbég liberálisok elítélték a puccsistákat, a hivatalos Taskent azonban hallgatásba burkolózott. Augusztus 20-án végül az üzbég hivatalos szervek a nyugalom megőrzésére felszólító közleményt adtak ki. Augusztus 21-én, amikor világossá vált a puccsisták bukása, Karimov elnök is sietve elítélte a GKCSP-t. Augusztus 25-én a köztársaság átvette a Belügyminisztérium és a KGB feletti ellenőrzést, a szovjet belügyi alakulatok Karimov közvetlen parancsnoksága alá kerültek.
Augusztus 31-én Üzbegisztán kikiáltotta függetlenségét.
1991 októberében 200 parlamenti képviselő azzal vádolta meg Karimovot, hogy az kezdetben támogatta a GKCSP-t, az elnöki jogkörök megnyirbálását, a cenzúra eltörlését követelték. Ezt a liberálisok is támogatták, Karimov és a liberálisok szövetsége azonban hamar véget ért, az országban más szelek kezdtek el fújni.
Tadzsikisztánban 1989-ben a törpe ellenzék mozgalma csak keveseket érdekelt. Az 1990-es dusanbei pogrom után a helyzet kiéleződött, végül 1990. augusztus 24-én a Tadzsik SzSzK kikiáltotta szuverenitását. Ősszel bevezették az elnöki intézményt, a köztársaság első elnöke a kommunista Kahar Mahkamov lett.
1991. augusztus 19-én a köztársasági tömegtájékoztatási eszközök a GKCSP rendelkezéseit továbbították. Az ellenzéki Demokrata Párt elítélte a puccsistákat és Gorbacsov mellé állt. Mahkamov nem volt hajlandó az ellenzék unszolására kikiáltani Tadzsikisztán függetlenségét, ehelyett Moszkvába utazott, majd augusztus 22-én, a puccs bukása után a Szovjetunió megőrzésének fontosságát hangsúlyozó nyilatkozatot adott ki. Augusztus végén Dusanbéban az ellenzék tömegtüntetéseket szervezett, Mahkamov lemondott.
1991. szeptember 6-án Tadzsikisztán kikiáltotta függetlenségét, igaz, még a függetlenségpártiak is bíztak valamiféle megújult Szövetség létrehozásában.
Türkmenisztánban a puccs hírére az ellenzéki szervezetek „befagyasztották” működésüket, ugyanakkor a türkmenisztáni oroszok Borisz Jelcint támogatták. A Türkmenisztánban állomásozó szovjet csapatokat harckészültségbe helyezték, az ashabadi helyőrségparancsnok pedig kijelentette, hogy nem engedelmeskedik Szaparmurat Nyijazov türkmén elnök utasításainak.
Nyijazov a maga részéről telefonon biztosította a GKCSP-t lojalitásáról, nyilvánosan azonban semmi nem hangzott el. Csak a puccs bukása után, augusztus 21-én este ítélte el nyilvánosan Nyijazov a GKCSP-t.
1991. október 27-én Türkmenisztán kikiáltotta függetlenségét, 1992-ben pedig már olyan alkotmányt erőszakolt keresztül Nyijazov, ami garantálta számára a korlátlan személyes hatalmat. Ennek nyomán alakult ki Türkmenisztánban a világ egyik legabszurdabb diktatúrája a Türkménbasi vezetésével.
Összességében elmondható: ha a GKCSP határozottabban lép fel, ha sikerül azonnal elfoglalniuk az orosz parlamentet, vagy ha izolálni tudták volna Jelcint, és utána azonnal összehívták volna a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának rendkívüli ülését, akkor a puccsisták könnyen lemoshatták volna magukról az alkotmányellenesség vádját a kivárásra játszó köztársaságok vezetőinek szemében, hiszen a közép-ázsiai vezetők ingadozása azt mutatja, a szovjet politika útvesztőiben szocializálódott kommunista politikusok, különösen a viszonylag elmaradott Közép-Ázsiában, értették az erő nyelvét, legalábbis felültek a puccsnak nevezett
(Mihail Kalisevszkij: 20 let GKCSP: Centralnoaziatszkij rakursz, ferghana.ru)