Sokszor elgondolkozom azon, magyar és orosz vonatkozásban is, hogy az államszocialista rendszerekben a szabadságnak mintha nagyobb tere nyílt arra, hogy az adott rendszerekkel szemben kritikus nézőpontokat fogalmazzon meg, mint az 1990 után a félperiferiális – a nyugati centrumnak alávetett – kapitalizmusok esetében. (Oroszországra ez ugyan kevésbé igaz, Magyarországra viszont annál inkább érvényes.)
„Hát ezt hogy engedhették megjelenni?” – ez a hasonló esetben oly sokat ismételgetett kérdés jutott eszembe, amikor az akkor már elismert, nagy kirgiz író, Csingiz Ajtmatov először 1970-ben, a Novij Mir irodalmi folyóiratban megjelent kisregényét, a Fehér hajót olvastam. Hát ennél szovjetellenesebb művet talán csak a GULAG-irodalom nagyjai, Szolzsenyicin, Salamov tudtak produkálni.
A Kirgiz SzSzK-ban játszódó történet három generáció alakjait jeleníti meg. Az idős Momun még láthatóan a szovjet kor előtti világot képviseli: fejében a régi kirgiz legendák élnek, egyszerű ember, aki jól elvan a régi, az új világ számára érthetetlen és haszontalan régi mesékkel. Szelíd ember, aki tisztelettel viszonyul másokhoz, a nőkhöz és fiatalabbakhoz egyaránt.
A középső, szovjet generáció képviselője Orozkul. Ő is kirgiz, de már elszovjetesedett (horrobile dictu: eloroszosodott? – kirgizül az ’orosz’ orusča; éppen a korábban kirgiz-orosz fordítással foglalkozó Ajtmatovnak ne lett volna erre hallása?). Nemcsak közömbösen, de megvetéssel tekint a régi világra; vedeli a vodkát; veri a feleségét; családja nincs; a tipikus szovjet hierarchikus világ metszetének megfelelően szeret hatalmaskodni a nála alacsonyabb beosztásúak fölött: tulajdonképpen az egyetlen örömforrás az életében, nyomorult élete egyetlen értelme, ha kinyilváníthatja más fölött a hatalmát, ha beletörölheti a csizmáját valakibe, aki alatta áll, ha jól megverheti a nála gyengébb feleségét, sőt, még apósára is kezet, csizmát emel (ami a keleti társadalmakban a lehető legnagyobb bűn, ha fiatal fizikailag bántalmaz időseket). Ha neki rossz napja van, mindent elkövet, hogy másnak is az legyen. Nem érdeklik sem a hagyományok, se a természeti környezet. Érzéketlen, nyomorult lelkű, emlékezetesen hitvány alak.
A szovjet reáliák nem valami kellemesek. A falusi tanítónő rongyos ruhákban járt, megviselt, elgyötört. A fiatalok már nem ismerik őseiket, elszakadt a generációk közötti tudati lánc. A pozitív oldalon a hagyomány, a mese, az ősiség, a természet.
A kisregény pesszimista kicsengésű. A harmadik, legfiatalabb generációt képviselő fiatal fiú helyzete ebben a világban kiúttalan, reménytelen. Nagyapja neveli, mert a szülei elhagyták, új családot alapítottak, bementek a városba – elszakadva a földtől és rokonságtól. Anyja új férjétől származó gyerekeit is beadta az internátusba. „Egy nagy házban él a városban, de egy kicsike kis szobában, ahol megfordulni is alig tud. A szomszédai közül senkit nem ismer, mint a piacon. Mindannyian így élnek: hazaérnek és elfordítják a kulcsot a zárban. Úgy ülnek a lakásaikban, mint a börtönben. A férje állítólag sofőr, buszt vezet. Hajnali négykor megy el otthonról, későn jön meg. Nehéz a munka.” A fiú apjának is új családja van, állítólag matróz valahol… Felelőtlenség és nyomorult élet. A tradicionális család szétesése csak boldogtalanságot eredményez.
A szovjet kirgiz faluban az idős Momun és az általa képviselt hagyomány lenne az egyetlen pozitív kapaszkodó, de ezt a végén kegyetlenül eltapossák.
A regény vége homályosan ér véget, de valószínűsíthető egy olyan végkifejlet, amelyben a fiú öngyilkos lesz (egy ilyen szcenáriót persze, gyermeki öngyilkossággal, nem lehetett volna megírni és kiadni).
Összességében, a Fehér hajó iszonyúan erősen „rendszerkritikus”, és nem abban az értelemben, hogy a rendszer valamely bűnét vagy hiányosságát „leplezi le”, hanem legfontosabb produktumáról, a szovjet emberről ad letaglózó képet, egyben a teljes kiúttalanság és reménytelenség érzetét kelti. A középső, szovjet nemzedék – nemcsak Orozkul, de a saját gyerekeiket a városi komfort miatt elhagyó névtelen szülők – felzabálja az időseket, és ellehetetleníti a fiatalok életét. A (nem szovjet) múlt tehát szép és jó; a szovjet jelen borzalmas; a jövő tragikus – olvasható ki a regényből.
Másfelől meg, az, hogy egy ilyen rendszerkritikus alkotás megszülethetett a Szovjetunióban, éppenhogy a rendszer „erejét” mutatja – csak a gyengék félnek a kritikától. Egy kirgiz író művéről van szó, aki éppen a szovjethatalomnak köszönhetően válhatott világszerte elismert és olvasott szerzővé.