1966 márciusában a Novij Mirben jelent meg Csingiz Ajtmatov kirgiz író kisregénye, A versenyló halála (eredeti címe oroszul: Ég veled, Gülszari!).
A kisregény olyan „tabutémákat” érint, mint a kollektivizáció tragédiája, az 1930-as évek sztálini repressziói, a háború utáni enyhülésre vonatkozó hiú remények, a kommunizmusból való kiábrándulás. Ez is, hasonlóan Ajtmatov más írásaihoz, kemény kritikáját fogalmazza meg a szovjet rendszernek, például a szövetkezeteknek. A szövetkezeti gazdálkodás rendkívül alacsony hatásfokú, a jószág tömegesen pusztul télen, mert nincs hol tartani… Elpusztították a régi hagyományokat, az új szovjet dolgok pedig rosszak. Régen szép nyergeket készítettek a kirgiz mesterek, az új, iparilag gyártott nyergek viszont használhatatlanok. A régi jurták nagyon praktikus és kényelmes eszközök voltak, az új szovjet sátrak pocsék minőségű, hitvány termékek. S figyeljük meg, ez nem pusztán olyan „kritika”, amely technikai kifogásokat támaszt („lehetne ezt jobban is”), hanem visszasírja, magasztalja a régit, az ősit, amit a szovjet világ semmisített meg. Megjelenik egyfajta utalás „a gyarmati kizsákmányolásra” is. Exportra szánják a gyapjút, ezért kell a juhokat tenyészteni – vagyis a kirgiz hegyek javai kikerülnek az országból. A kolhozok lakói mindig hiányt szenvednek élelemben, ha rossz a termés azért, ha jó a termés, azért, mert akkor lesöprik a padlást.
Hát bizony, ez bizony eléggé „kontra”, azaz ellenforradalmi eszmeiség, ami az 1966-os Szovjetunióban mégis megjelenhetett (tizenöt évvel korábban ilyesmi nemhogy nem jelenhetett volna meg, de a szerzőt bizonyára kellemetlen következmények várták volna).
A regény főszereplője egy idős ember, Tanabaj, egykori kommunista, akit kizártak a pártból. A regény vélhetően valamikor az 1960-es években játszódik a Kirgiz SzSzK-ban, de visszanyúlik korábbi korszakokra, a kollektivizáció idejére is.
Főhősünk ifjú, lánglelkű kommunista, aki hitt az új rendben. A kollektivizáció idején részt vett a leszámolásokban, repressziókban, olyannyira, hogy a saját családtagjait is kész volt a „vágóhídra” küldeni – ami a keleti társadalmakban különösen súlyos dolog: a családdal való szembefordulás. Sőt, ő követeli leghangosabban a saját fivérével való leszámolást. Egyfajta hűségdemonstráció ez a hatalomnak. Ez mutatja be IGAZÁN a hűséget. Ezt majd akkor és később is a szemére vetik. A régi világban egy orosznál dolgozott napszámosként. Ajtmatov leírása szerint az orosz nem volt rossz ember. A kulákoknak nevezett jobb módúak nem voltak igazán gazdagok, és az író melléjük áll, amikor azt mondja: ezek keményen dolgozó emberek voltak, és igen, sokkal jobbak, mint az 1960-as évek szovjet vezetői.
Az ajtmatovi elbeszélésben nagyon érdekes, és „atipikus”, hogy bár Tanabaj háborús veterán, az IGAZÁN fontos esemény nem a nagy honvédő háború, hanem a kolhozosítás.
Megjárta a frontot, a háborút, ő is azt hitte, hogy a győzelem után enyhülés lesz. Ehelyett csalódás vár rá: „….minden, ami a múltban történt, mintegy a záloga volt annak, hogy most végre megkezdődik egy igazi élet, amire mindenki vágyott, amiért győztek és meghaltak a háborúban.” A valóságban: nincs kenyér, ruha, a nők lábbeli helyett rongyot tekernek a talpukra, a gyerekek nem ismerik a cukrot.
Tanabaj kidolgozta az életét a kolhozban. Mindenét odaadta a szövetkezetnek: fiatalságát, erejét, legjobb éveit. Cserébe mégis a végén őt hurcolják meg, őt alázzák meg. Ugyanolyan igaztalanul, mint ahogy akkor, a hőskorban ő követelte a másokkal szembeni repressziókat… A kör bezárult.
Ajtmatov arra is utal, hogy a fiatal, felnövekvő szovjet nemzedék már nem olyan, mint a háború előtti kommunisták voltak. A fiatalok már nem „hívők”, inkább számítóan cinikusak, sőt, közömbösek. Tanabaj őszintén egy jobb világot akart annak idején, még ha időnként félre is mentek a dolgok. Az új nemzedék már… Régen a kommunisták eljártak a nép közé, egyeztettek, agitáltak, vagy akár megfélemlítettek, de a nép soraiban voltak. Az új vezetők csak kiadják a parancsot az irodából. A fiatalok már nem énekelnek dalokat, mint a régi időkben, az időseket nem tisztelik, kiabálnak velük… A fiatal feleségek megalázzák férjeiket. Még akkor is ez az összkép, ha a regény egyik kevés pozitív szereplőinek egyike egy fiatalember… Az elöljárók pökhendiek, nemtörődöm mentalitásúak. Hitvány világ. Az életben csak az a szép, ami álmodozás.
Gülszari, az öreg ló, akivel elválnak és egymásra találnak, nem csapja be, nem árulja el. Tanabaj csak egyszer lázad fel életében, és az a ló miatt van. Ajtmatov műveiben állandó elem a jó természet szembeállítása a hitvány emberi társadalommal, az, hogy ez a semmirekellő emberi közösség éppen Szovjet-Kirgíziában van, nemcsak társadalomkritika, de legalább ennyire humán adottság is.
A versenyló halála politikusabb regény, mint a Fehér hajó. De esztétikai értelemben a Fehér hajó talán „mélyebb”, epikusabb, aktualitásai ellenére is inkább idők feletti.