2010-ben jelent meg a ROSSZPEN kiadó A sztálinizmus története sorozatában V. A. Kozlov monográfiája „Zavargások a Szovjetunióban Hruscsov és Brezsnyev idején, 1953 – 1980-as évek eleje” (Массовые беспорядки в СССР при Хрущеве и Брежневе, 1953 – начало 1980-х гг.).
Noha a hatalom által kontrollált szovjet tömegtájékoztatás nem számolt be zavargásokról, a Sztálin halála utáni hruscsovi enyhülés időszakában is voltak tömeges megmozdulások a Szovjetunióban.
A nemzetiségű jellegű konfliktusok jelentették az egyik legjelentősebb feszültségforrást.
Az 1944-ben Közép-Ázsiába telepített csecsenek és ingusok eltérő kultúrája, mentalitása állandó problémát jelentett. Több etnikai konfliktus is ismert Kazahsztánból, melyeknek csecsenek és ingsuok voltak a szereplői. Az egyik legjelentősebb konfliktusra Dzsetigara (Zsitikara) városában került sor, Észak-Kazahsztánban, ahol 1960. július 31-én a helyi lakosok pogromot intéztek a Kaukázusba addig vissza nem települt ingusok ellen (a csecsenek és ingusok visszatelepülése 1956-ban vette kezdetét, 1957-ben pedig visszaállították az 1944-ben megszüntetett Csecsen-Ingus Köztársaságot).
A csecsenek és ingusok hazatérése sem zajlott zökkenőmentesen, hiszen a kaukázusi őslakosok házaiba más mentalitású, kultúrájú idegenek költöztek be.
1958. augusztus 26-án zavargások törtek ki Groznijban egy gyilkosság után, melyet egy csecsen követett el. Az akkor még orosz többségű Groznijban csecsenpogrom vette kezdetét. A lincselő tömeg nemcsak a csecsenekre támadt rá, hanem elfoglalta a csecsenföldi Belügyminisztérium és a KGB épületét. A lázadók manifesztumot írtak, amelyben a következő orosz nacionalista követeléseket fogalmazták meg: likvidálják a Csecsen-Ingus Köztársaságot, és nevezzék át Groznij megyévé! A csecsenek és ingusok arányát 10 %-ban maximalizálják Groznijban! A csecsen és ingus lakosságot fosszák meg minden „privilégiumától!”
A szovjet hatóságok augusztus 27-én este a hadsereget vetették be Groznijban. A következő nap helyreállt a rend a csecsen fővárosban.
A Kaukázus másik forró pontja Grúzia volt. Nyikita Hruscsov első titkár XX. Kongresszuson elmondott, Sztálint „leleplező” zárt ülésen elmondott beszéde (február 25., a beszédet egyébként megkapták és megvitattak a pártszervek is, tehát köztudomásúvá vált) után Grúziában nacionalista jellegű zavargások kezdődtek. Március 4-én Tbilisziben spontán Sztálin-párti demonstráció kezdődött (Sztálin szobrát virágokkal halmozták el). Március 8-án Sztálint éltető grúz tömegek érkeztek Tbiliszibe, a több ezres tömeg azt követelte Vaszilij Pavlovics Mzsavanadze grúz kommunista pártvezetőtől, hogy védje meg Sztálint!
Március 9-én összecsapások kezdődtek Tbilisziben. A tömeg a kommunista pártvezetés leváltását követelte, oroszellenes jelszavakat skandált, felhívások hangoztak el a posta, vasút és más stratégiai pontok elfoglalására. A szovjet vezetés tankokat vezényelt be Tbiliszibe, az akció 15 halálos áldozattal járt.
Az akkor még Grúziához tartozó és grúz többségű Abháziában, Szuhumiban szintén, formálisan Sztálin-párti, valódi jellegét tekintve grúz nacionalista demonstráció vette kezdetét ezekben a napokban.
1956-ban Grúziában az események hatására földalatti ellenzéki mozgalmak szerveződtek (az egyik ilyen csoportnak volt a tagja Zviad Gamszahurdia, a későbbi független Grúzia első elnöke is), amelyek 1956 decemberében aktivizálódtak, részben a magyarországi események hatására. Oroszellenes tartalmú röplapokat terjesztettek, melyeken emlékeztettek a független Grúzia megszállására (1921), a grúz parasztfelkelésre (1924), a ’30-as évek terrorjára, 1956 márciusának véres eseményeire, az 1956-os magyarországi forradalom eltiprására és az „orosz megszállók” kiűzését követelték.
A magyar forradalom Litvániában is ihletően hatott. 1956 novemberében a balti köztársaságban függetlenségpárti csoportok szerveződtek, és a magyar forradalmat támogató megmozdulásokat szerveztek.
Hruscsov alatt, 1955-től kezdve ismét egyházellenes kampány kezdődött a Szovjetunióban (miután Sztálin „kibékült” az Orosz Pravoszláv Egyházzal a Nagy Honvédő Háború idején, sőt, még támogatta is annak expanzív törekvéseit a Szovjetunió nyugati területein). Az ’50-es évek egyházellenes kampánya leginkább Moldovában éreztette a hatását, ez a Szovjetunióhoz 1940-ben csatolt pravoszláv köztársaság ugyanis megúszta az egyházüldözés fő csapását. A hívők tiltakozása mellett mindenesetre 1955 és 1958 között bezárták a moldovai monostorok többségét.
Az ’50-es évek végén és a ’60-as évek elején számos szociális jellegű megmozdulás robbant ki a Szovjetunióban, melyeket alkalmasint a hadsereg bevetésével vertek le. Ezek közül a legismertebbek a kazahsztáni Temirtauban egy építőtáborban kitört felkelés 1959 augusztus elején, melyet a hadsereg bevetésével, 11 demonstráló megölésével sikerült leverni; valamint a novocserkasszki, az élelmiszeráremelés ellen tiltakozó munkásmegmozdulás szétlövetése (1962. június 1-2., 24 halott). Hasonló jellegű megmozdulások voltak Krasznodarban (1961. január 15-16.), Muromban (1961. július 23-24.), Bijszkben (1961. június 25.) is.
A hruscsovi években (1953-1964) tehát több tömeges zavargás is volt a Szovjetunióban, míg Leonyid Brezsnyev vezetősége alatt (1964-1982) érezhetően nyugodtabb időszak következett. Csakhogy Kozlov következtetése szerint, paradox módon a hruscsovi időszak lázongóbb jellegének az a magyarázata, hogy az emberek ekkor még hittek a kommunizmus ügyében, és ezért készek voltak akár utcára is menni.
A brezsnyevi évek békésebb jellege pedig annak köszönhető, hogy a ’70-es évekre kiüresedett a kommunista eszme, helyébe a jólét, a komfort, az individualizmus, a fogyasztói társadalom értékrendje lépett. Ez már a hivatalos ideológia csődjének a korszaka.