1955-ben, tíz évi munka után készült el Borisz Paszternak (1890 – 1960) Doktor Zsivágo című regénye, az író leghíresebb műve, amiért 1958-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták (a saját hazájában pedig káromolták). A könyv először 1957-ben Olaszországban jelent meg, majd más nyugati államokban is. Ma már tudjuk, hogy a CIA jelentős energiákat fektetett a regény népszerűsítésébe, mivel ezzel zavarba tudta hozni a szovjet (kultúr)politikát. A Szovjetunióban (Oroszországban) a regény első hivatalos kiadására csak 1988-ben került sor, miközben Amerikában már az 1960-as években Oscar-díjakkal kitömött, nagy költségvetésű film készült belőle.
Az, hogy a Szovjetunióban negatívan fogadták a könyvet, nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy a főleg az oroszországi polgárháború időszakában játszódó regény történetszemlélete messze állt a hivatalos nézőponttól. Egyrészt mert szörnyű tragédiaként állította be az 1917-es forradalom utáni éveket, másrészt mert ezt egy régimódi moszkvai középosztálybeli értelmiségi hangján megszólaltatva tette, harmadrészt mert elég nyílt szovjetellenes kiszólások is olvashatók a szövegben.
A Doktor Zsivágo nem könnyű, és nem is szórakoztató olvasmány, főleg a könyv első fele. Egyáltalán nem olyan szórakoztató és magával ragadó mű, mint mondjuk Mihail Solohov Csendes Donja. Paszternak stílusa sokszor nehézkes, s bizony alkalmasint pongyolának tűnő (a műnek nemcsak a hivatalos szovjet kultúrpolitika oldaláról voltak kritikusai, az Amerikában élő orosz író, Vlagyimir Nabokov például kimondottan gyengének, hanyagnak tartotta a regény szövegét). S valóban, viszonylag sokszor szemet szúr a naiv-pongyola stílus, a „Lara volt a legtisztább lélek a világon” jellegű mondatok, az itt-ott kocsmai filozofálgatásokat idéző sorok: „a halált már mindenki ismeri, valami új kell, az új pedig maga az örök élet.”
Tartalmilag is nehéz mit kezdeni az olyasféle, valami nemesi egyenlőségeszmét feltételező és hirdető állításokkal, mint hogy Jura: „Hasonlított az anyjára. Hozzá hasonlóan szabad ember volt, híján a szokatlan dolgok ellen irányuló előítéleteknek. Mint az anyjára, rá is jellemző volt a minden élővel szemben érzett nemesi egyenlőség eszméje.”
A szöveg minősége az 1917-es események elbeszélésére áttérve sokkal jobb lesz. Érzékletes leírását olvashatjuk annak, ahogy 1917 elején a front felbomlott. Hogy a parasztokat csak a földkérdés érdekli. A muzsik-katonákat nem izgatja a patriotizmus. A megbomlott rendben a szabadság érzése mindent átható: „Tegnap megfigyeltem az éjszakai gyűlést. Elképesztő látvány. Rusz-anyácska kimozdult a helyéről, és most nem tud nyugton maradni, csak ténfereg megállás nélkül, és a szája jár, de a mondatainak nincs vége. És nemcsak az emberek beszélnek. Szóba elegyednek egymással a csillagok és a falvak, filozofálnak az éjjeli virágok, tüntetnek a kőépületek. Van valami evangéliumi ebben, nem igaz? Mintha az apostolok ideje elevenedett volna meg.”
A sebesültek naturalisztikus leírása a kórházban – leszakadt állak, kilátszó koponyacsontok – vérszagúvá változtatja a könyv lapjait is. Többször is felbukkan a könyvben a „zsidókérdés”, ami a zsidó származású Paszternakot láthatóan élénken foglalkoztatta: a könyvben megjelennek a kozákok antiszemita támadásai a zsidók ellen a frontzónában. Az 1917-es események kapcsán Jurij Zsivágo megjegyzi, de ki nem fejti: a zsidók szenvedése sorsfordító erejű.
A városi értelmiség örül a forradalomnak, de meg is rettenti, mert ismeretlen, mély erők szabadultak el. A burokban élő városi értelmiségiek kénytelenek ráébredni arra, hogy nem ismerik az elmúlt évszázadokban a mélyben szunnyadt népet. „Az emberek a városokban kiszolgáltatottak voltak a közelgő ismeretlenség előtt, mint a védtelen gyerekek, s ez az ismeretlenség a maga útján haladva elsöpört minden megszokottat és csak ürességet hagyott maga mögött, bár maga is a város és a városiak szülöttje volt.”
Moszkva 1917-ben szemetes, elhanyagolt, hideg, sötét, és éhes. A forradalom – a szabadság rövid extázisa után csak szörnyűség, borzalom. Nem is annyira a háború volt szörnyű, hanem inkább az, ami 1917 után jött. „Nincsen többé becsület, nincsenek többé barátok.” Csak éhínség. Kása, halfejből készült leves a fő étel: „A járdákat olyan mély hó temette be, hogy az utcákat is teljesen befedte. A hótakaró helyenként elérte a házak első emeletét. A járdákon félig élő árnyékok vonszolták magukat némán, valamilyen ennivalófélét hurcoltak magukkal. A gyalogosokon kívül mást szinte nem is lehetett látni.”
Végül Zsivágóék úgy döntenek, hogy elmennek a hideg és éhes Moszkvából az Urálba.
Az Urál és az Urálba vezető, havas tájon át haladó vonatút leírása nagyon érzékletes, a könyv legjobb részei közé tartozik (Paszternak személyes tapasztalatai alapján jól ismerte Perm környékét): „A térségben volt valamilyen zártság, a ki nem mondottság érzése. A Puskin által megírt Pugacsov-lázadás szelleme áradt belőle, az akszakovi ázsiaiság.”
A Doktor Zsivágo szövegét úgy behálózzák a vasutak, mint ahogy egy ország képzeletbeli érrendszerét alkotják: mindjárt az első jelenetek egyikében Jurij Zsivágo apjának halála a vasúton, a vasúti munkások forradalmi megmozdulásai 1905-ben, az első világháború katona- és kórházvonatai, a polgárháborús időkben ritkán járó agyonzsúfolt szerelvények, és a könyv egyik legjobban megírt része, az Urálba vezető vonatút. A vasút (a mozgás, a haladás, az ipari forradalom szimbóluma) a regényben általában valamilyen szerencsétlenség helyszíne. A vaskerekek mozgása kilendít a nyugalomból, és nem biztos, hogy ez jó. A mozdulatlanság, a lokalitás jobb, mint a dinamizmus.
Zsivágo megszenvedője a forradalomnak, szerinte a marxizmus nem tudomány: „Marxizmus és a tudomány? Egy olyan emberrel erről vitatkozni, aki tájékozatlan, felesleges. […] A marxizmust nem lehet tudománynak tekinteni. […] Nem ismerek szellemi áramlatot, amely annyira magába forduló és a tényektől távol álló lenne, mint a marxizmus.” — mondja a doktor. Zsivágo ellenzi az erőszakot. Jobb világot csak jósággal lehet teremteni, semmiképpen nem erőszakkal. A bolsevikoknak viszont öncél a káosz, az átmeneti periódus, a nyugalom helyett a mozgás. Holott: „Az ember arra születik, hogy éljen, és nem arra, hogy élni készüljön.”
Az Urálban Zsivágót elkapja a föld iránti vágy, hogy saját magát tartsa el szabadon. Az Urál a szabad élet színtere. Jobb vidéken szabad emberként élni, mint városi alkalmazottként. Zsivágo naplójából: „Micsoda boldogság hajnaltól hajnalig magadnak és a családodnak dolgozni, házat építeni, földet művelni arra gondolva, hogy sikeres volt-e a vetés, megalkotni a saját világodat, Robinsonhoz hasonlóan… […]
A szabad farmerélet vonzó erejű leírása után viszont, talán sznob kompenzációként, Paszternak értelmiségi-elitista, műviséggel áthatott kitérőt tesz, ahol terjengős, sznobizmustól csöpögő mondatokban azt fejtegeti – Zsivágo naplóján keresztül – hogy a művészet megértése csak a kevesek kiváltsága.
A regényben vannak magyar vonatkozások is. A regény egyik különös szereplője a rettegett komisszárból a saját elvtársai által üldözött Pavel Antipov a Bruszilov-offenzíva után Mezőlaborcról írja utolsó levelét feleségének, Larának – Zsivágo későbbi szeretőjének – aki szintén oda utazik a férjét keresve (bár Mezőlaborc amúgy csak 1915 elején volt orosz megszállás alatt). Az Urálban a vörösök között magyarok is vannak. A vörösök által elhurcolt Zsivágo osztagában bizonyos Kerényi Lajos a segítője.
A fehérek és a vörösök egyaránt, egyformán kegyetlenek. A vörösök kisöprik a falvakat élelmiszer után kutatva. Amikor a regény végén Zsivágo gyalog megy haza az Urálból Moszkvába, elpusztított falvak sokaságán át vezet az útja.
Összességében, a Doktor Zsivágo természetesen jó könyv. Viszont az oroszországi polgárháború (másik) nagy eposza, a Csendes Don sokkal jobb, s nemcsak azért, mert könnyebben olvasható, megragadó, nincsenek benne nyilvánvalóan a sznobizmus által inspirált cikornyásan mesterkélt mondatok. A Csendes Don sem éppen egy bolsevik propagandaregény, és abban is olvashatók kimondottan bolsevikellenes megnyilatkozások. Solohov története szerint is a polgárháború véres katasztrófa ideje, amikor testvérek és barátok esnek egymásnak. Ám a Csendes Don racionálisabb, történetibb (nem kitalált helyszíneken játszódik, mint a Doktor Zsivágo uráli helyei), inkább dialógus- semmint monológszerű, szociális értelemben népibb, azaz mélyebb, szemben az ebből a szempontból felületesebb Doktor Zsivágóval. A Csendes Don azt is demonstrálja: a népi jobb a mesterkéltnél.
2005-ben elkészült a Doktor Zsivágo első orosz filmes feldolgozása, sorozat formájában, Alekszandr Proskin rendezésében, a főszerepben nagy sztárokkal, mint Oleg Menysikov, Csulpan Hamatova, Oleg Jankovszkij. A film megbukott Oroszországban, viszont hatalmas siker lett Belaruszban, és ma már, sok év elteltével Oroszországban is általában pozitív kritikákat kap. A film szereplőinek nevei a regényből valók, és a fő szüzsévonal is megmaradt, de a könyv bizonyos részei nem kerültek be a képernyős változatba, ahol viszont olyan jelenetek is szerepelnek, melyek az eredeti regényben nincsenek (főleg az 1930-as évek szovjet viszonyaira vonatkoztatva). A fő téma a régi orosz városi/polgári értelmiség deklasszálódása, keresztútja, szétzilál(ód)ása Jurij Zsivágo életén keresztül bemutatva. A regénynek ez a megfilmesített változata nemcsak a nyugati ekranizációknál jobb, hanem magánál a regénynél sem rosszabb (hogy az almát a körtével hasonlítgassuk). A nyugati rendezők persze objektív okoknál fogva sem tudták átadni Moszkva vagy az Urál atmoszféráját, de Oleg Menysikov alakítása teljesen átszellemült, Eduard Artyemjev zenéje magával ragadó, a dráma, nemcsak a moszkvai értelmiségé, hanem Oroszországé, torokszorító. Lehet, hogy aki meg akar ismerkedni a regénnyel, érdemes a filmmel kezdenie, mert e kiváló rendezés után a néző biztosan kedvet kap ahhoz, hogy a könyvet is elolvassa.
(kép: pillanatfelvétel a Doktor Zsivágo című 2005-ös orosz filmsorozatból. Jurij Zsivágo szerepében Oleg Menysikov)