A nemrég indult Gyiletant orosz történelmi magazinban jelent meg Vlagyimir Permjakov történész cikke, aki szerint Sztálin formailag nem nevezhető diktátornak (függetlenül attól, hogyan ítéljük meg Sztálin tevékenységét), ellentétben például Hitlerrel, akit 1934-ben egy hivatalosan is „Führer” lett.

Sztálin soha nem volt diktátor„. – véli a szerző. Sőt mi több, nem mindig volt a Szovjetunió vezetője sem. – írja Permjakov. Hogy ezeket a kijelentéseket cáfolni tudjuk, két kérdésre kellene választ adni: 1. Lenin halála után ki volt a szovjet állam vezetője? 2. Konkrétan, Sztálin mikor lett diktátor (legalább évre pontosan)? Minden államnak van formális vezetője, első embere, nevezzék bárhogy ezt a tisztséget (király, elnök, a Nagy Hurál vezetője, nemzetvezető stb.). Ki töltötte be ezt a tisztséget a Szovjetunióban? A főtitkár? Nem. Sztálin 1922-től volt az RKP(b) – később VKP(b) főtitkára, tehát még Lenin életében választották meg. Lenin soha nem volt főtitkár, hanem a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztségét töltötte be. Lenin után Alekszej Rikov követte őt ebben a pozícióban, tehát 1924 után (1930-ig) formailag Rikov volt a szovjet állam vezetője (majd 1941-ig Molotov töltötte be ezt a pozíciót), míg Sztálin hatalmi jogosítványai elvben szerényebbek voltak.

Maga párt is – formailag – az 1919 tavaszán alapított Komintern egyik frakciója volt mindössze, a Komintern irányítója pedig Grigorij Zinovjev volt. 1934-ben a főtitkári posztot megszüntették a Szovjetunióban. Sztálin formálisan egyszerűen csak a VKP(b) titkári pozícióját kapta, s ennek megfelelően is írta alá az elé tett dokumentumokat.

Az 1936-os „sztálini alkotmány” szerint a Szovjetunió legfelsőbb végrehajtó hatalmi szerve a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Prezigyiuma – az élén Kalinyinnal, aki tehát formálisan a szovjet állam vezetője volt (őt a külföldiek olykor a „Szovjetunió elnökének” nevezték). 1941. május 6-án, nem sokkal a német támadás előtt Sztálin végül nemcsak párt-, hanem állami funkcióra is szert tesz, a Népbiztosok Tanácsának elnöke lesz (Lenin, Rikov és Molotov után). A háború kitörése után, július 19-én Sztálin honvédelmi népbiztos lesz (egészen 1946-ig). Az igazi hatalom persze háborús időszakban a Főhadiszállás birtokában volt, a Legfelsőbb Főparancsnokságot pedig valóban Sztálin vezette (1941 augusztusától. Ezt megelőzően Timosenko volt e szervezet elnöke).

Sztálin meghalt 1953 márciusában. Ezt követően ki a Szovjetunió első embere? Hruscsov, a Központi Bizottság titkára? Formálisan nem, hanem Malenkov, aki örökölte Sztálin pozíciójáét, a Minisztertanács Elnökeként. 1953-ban újjáélesztették a pártvezetői tisztséget, amit első titkárnak neveztek. Ezt a pozíciót Hruscsov töltötte be 1953 decemberében, Malenkov javaslatára. Hruscsov formálisan csak 1958-ban lett a Minisztertanács Elnöke, tehát első számú vezető.

Brezsnyev szintén első titkárként került reflektorfénybe Hruscsov után, 1966-ban pedig újjáélesztik a főtitkári pozíciót, amit szintén Brezsnyev szerez meg, azt követően, hogy ő lett a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Prezidiumának Elnöke is. A legfontosabb tehát, hogy a Szovjetuniót formálisan mindig is kollektív vezetés irányította, az érdemi döntéseket pedig a Politbüró hozta. Formailag tehát a Szovjetuniónak nem volt diktátora, jogilag még Sztálinnak sem volt lehetősége arra, hogy egyedül hozzon meg döntéseket. Minden fontos döntés – formailag – közösen született meg. Ami pedig a pártot illeti, a párt – papíron, formailag, ugyancsak – demokratikus szervezet volt, amennyiben tisztségviselőit a pártsejtek titkárától kezdve a főtitkárig – választották. A személyi kultusz elítélése közben Hruscsovék a kollektív vezetés visszaállítását, a lenini „szovjet szocialista demokrácia” elveinek maradéktalan betartását követelték, „harcot vezetni azon személyek ellen, akik visszaéltek a hatalommal. Ki kell javítani a forradalmi szocialista törvényességben bekövetkezett hibákat, melyek hosszú idő alatt halmozódtak fel, a személyi kultusz negatív következményeinek hatására.”  

(Vlagyimir Permjakov: Sztalin, diletant.ru, 2012. 03. 18.)