Február 23. Oroszországban a Haza védőinek napja. A szovjet korszakban a Vörös Hadsereg napját ünnepelték ezen a napon. Másról is emlékezetes ez a dátum: 1944-ben ezen a napon kezdődött Sztálin utasítására a csecsenek és ingusok deportálása a Kaukázusból Közép-Ázsiába. A „Lencse-operáció” (oroszul a csecsevica ’lencse’ szó hangzásában hasonlít a csecsenre) keretében több mint félmillió embert deportáltak, akik csak 1957-ben térhettek vissza eredeti lakhelyükre. 6 éve az Európa Parlament „népirtásnak” ismerte el az akkor történteket. A Nemzetközi Francia Rádió Mairbek Bacsagajev történésszel készített interjút az akkor történtekről.
A történész elmondta, a csecsenek és ingusok deportálása nem spontán döntés eredménye volt, hanem régóta érett, s tulajdonképpen válaszlépés volt arra, hogy a csecsenek – a Kaukázus hagyományosan „legkezelhetetlenebb” népe – lényegében nem ismerték el a szovjethatalmat. Csecsenföldön már a ’20-as, ’30-as években felkelések voltak, a repressziók során az értelmiséget megsemmisítették, beleértve a vallási vezetőket is, akiket vagy agyonlőttek, vagy Szibériába száműztek. A háború alatt a csecseneket azzal vádolták, hogy együttműködtek a németekkel, ám Bacsagajev szerint ez nem igaz, hiszen a német hadsereg nem érte el Csecsenföldet. A Kreml csak alkalmat keresett, hogy leszámolhasson e békétlen néppel.
Már két hónappal a deportálások előtt, úgymond szabadságos katonákat helyeztek el a csecsen falvakban, akik sokszor maguk sem sejtették, miért éppen Csecsenföldön kell pihenniük. Amikor megkezdődött a deportálás, a csecsenek csak némi élelmet és ruhát vihettek magukkal. Az embereket korán reggel ébresztették, a főtérre vezették őket, azt mondták nekik, Sztálin fog beszédet intézni a szovjet néphez. Ehelyett a téren szétválasztották a férfiakat és a nőket. Parancs szerint az ellenállókat le kellett lőni, de masszív ellenállás nem történt.
A vasúttól messze eső, nehezen járható helyeken előfordult, hogy egyszerűen kivégezték a csecseneket. Ismert, hogy Hajbah településen mintegy 800 embert élve elégettek.
A deportáltaknak azt mondták, két napi útra kell felkészülniük, ehelyett voltak, akik majd egy hónapig vergődtek, amíg megérkeztek Közép-Ázsiába. Sokan meghaltak a deportálás során, a holttesteket egyszerűen kidobták a vagonokból, nem engedték rendesen eltemetni őket. A Groznijból Kazahsztánba vezető utat mai napig úgy emlegetik a csecsenek, mint a „halál útját.” Ablak és WC nélküli marhavagonokban vitték őket. 45 embert zsúfoltak be egy vagonba, s mivel nem mindenki raktározott el megfelelő mennyiségű élelmet, voltak, akik éhen haltak. Az adaptáció nehezen ment a kaukázusi csecseneknek Közép-Ázsiában, voltak olyan családok, melyeknek fele is odaveszett ezekben a nehéz időkben.
Bacsagajev szerint Hruscsov nem emberbaráti szeretetből engedélyezte a csecseneknek a visszatérést szülőföldjükre, hanem a külföldi csecsen diaszpóra nyomására. És mit láttak a csecsenek, amikor visszatértek? Házaikban ukránok, oroszok és mások telepedtek meg, a vezető pozíciókat következetesen nem csecsenekkel töltötték be, a csecsen nyelvet és kultúrát igyekeztek kiszorítani – mondja Bacsagajev.
Bacsagajev úgy véli, a ’90-es évek elején tapasztalható csecsen szeparatizmus a deportáció következménye volt. A deportáció emléke nem múlik el a csecseneknél, az tovább él szájról szájra.
(rfi.fr)