A Csendes Don Magyarországon is jól ismert és kedvelt történelmi regény, valóságos eposz a kozákokról, a polgárháborús Oroszországról. A sodró erejű elbeszélés központjában Grigorij Melehov kozák és szerelme, Akszinja története. Ez egy halhatatlan, nagyerejű szerelem, amely átível mindenféle válságon, megrázkódtatáson, háborún, olyan, mint a kőszikla, szilárd, mélygyökerű és megingathatatlan, olyan, mint vízár, mindenen áttörő. Ezért is, és más okok miatt is, amint azt alább igyekszek kifejteni, azt hiszem, a Csendes Don fő varázsa abban van, hogy árad belőle a SZABADSÁG szelleme: ezen orosz regény olvasása közben az olvasó vénáit is átjárja a szabadság sodró ereje.
A regény nyelvezete tényleg olyan, mint a Don, széles, nagy, mély és sodró erejű. A könyv nem sokkal a benne elbeszélt események után jelent meg, a szerző, a kozák származású Mihail Solohov maga is közvetlen átélője volt a borzalmas polgárháborúnak Oroszországban. Ez a regény tehát egy közvetlen visszaemlékező kapcsán egyfajta történeti forrásként, legalábbis a hitelesség erejével bíró interpretációként is alkalmazható az adott korszakra.
A regény a Szovjetunióban jelent meg, 1928 és 1940 között publikálták a négy kötetet: az első hármat 1928 és 1932 között, az utolsó, negyedik kötet 1940-ben látott napvilágot.
Az első könyv az első világháború kitörését közvetlenül megelőző időktől 1916 októberéig vezeti az eseményeket.
A Csendes Don igazi népi regény. A szerzője valóban a népi, kozák közegből származó író. A Csendes Don talán az első igazán nagy orosz népi regény, már amit a szélesebb közönség is ismer. Noha a korábbi orosz irodalomban is megjelentek népi alakok, akár Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél, de ezek ábrázolása eléggé sematikus volt, gondoljunk Platon Karatajevre a Háború és békéből, vagy arra, ahogyan az Ördögökben az idősebb Verhovenszkij felfedezi magának az eléggé idealisztikus képben ábrázolt orosz népet.
A Csendes Donban a nép nem olyan idilli, mint ezt a 19. századi népieskedő, a népet nem belülről, hanem felülről szemlélő írók elképzelték. A népből jövő Solohov a regény írása során sok tájszót használ, a szöveg tele van káromkodásokkal, csúnya szavakkal – a prűd romantikusok még nagyobb megbotránkoztatására. A szerző etnográfiai részletességgel írja le a kozákok világát, ez már-már sűrű leírás a doni kozákok mindennapi életéről (születés, házasság, halál), a népi életnek a teljességre törekvő beszámolója a szex-rokonság-hatalom antropológiai triászában.
A regény hősei is jórészt népi alakok, nem bárók, az elit tagjai mint Tolsztojnál, vagy városi lakosok, mint Dosztojevszkijnél. A regény nyelvezete naturalisztikus, mint például a magyar népi író Móricznál, de talán még annál is nyersebb, sárosabb, és nincsenek meg benne azok az expresszionista stíluselemek, amik Móricznál tetten érhetők. A népi élet és folklór a maga hús-vér-salak valóságában jelenik meg Solohovnál: a nemiség és az erőszak nyílt ábrázolásával.
Szintén a naturalizmus, de a 20. század eleji progresszió csalhatatlan jele a regény meglehetősen erotikus töltete. A 20. század eleje a szexuális szabadság, a freudizmus diadala volt, a szex mindennél nyíltabban jelent meg a korabeli európai irodalomban is a Sáraranytól kezdve a Švejkig. És a Csendes Don is e progresszív hullámokon siklik (és mint tudjuk, hogy a Szovjetunióban az 1920-as években egy szexuális forradalom is lezajlott). Ez a túláradó szexualitás mindjárt a regény elején, az első oldalakon megjelenik, amikor Solohov nagyon érzékletesen írja, hogy a nyári nap átvilágítja a kozák lányok fehér vászonruháját, mindent láthatóvá téve – mintha már-már egy erotikus regényt olvasna az ember. A Csendes Don végig nagyon erotikus tartalmú, a szereplők szexuális lények, akik között olyan is van, aki rendszeresen megcsalja házastársát, és random módon létesíti szexuális kapcsolatok sokaságát.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a regénynek ebben az erotikus dimenziójában a nők egyenrangúak a férfiakkal, nem passzív elszenvedői a férfiak szexuális vágyainak, hanem aktívak, sokszor ők maguk lépnek fel kezdeményezőleg. Olykor maguk a nők a hódítók, és uralmi vágyaik vannak. Akszinja maga jelenti ki a regényben, nem is egyszer, hogy uralni vágyja Grisát.
A regény női főszereplője, Akszinja ugyanolyan erős ember, vagy ha úgy tetszik, hős, mint Grigorij. Az apja megerőszakolta, a férje kékre-zöldre veri, ő végzi a munkát miközben a férje csak mulatozik. Akszinja megcsalja a férjét, de ez NEM elítélendő, sőt, éppen ellenkezőleg, Akszinja a megcsalás által válik szabad emberré. Ez egy olyan nő, aki nem tűri a rabságot, SZABAD ember. De Grigorij számára is az Akszinjához fűződő kapcsolata a szabadság megnyilvánulása, hiszen feleségét, Natalját, legyen bármennyire is bájos, nem ő választotta, hanem a szülei jelölték ki neki.
Szintén a szabadság, a női szabadság megnyilvánulása Grigorij bátjya, Petro felesége, Darja Melehova szexuális kalandokat kereső, kicsapongó élete. Darja szereti a férjét, Petrót, ám a regény lapjain többször is elég nyíltan vall testi vágyairól, miszerint ő nem tud „kozák nélkül élni” – ezért lépten-nyomon megcsalja a férjét. Ám ez a regényben nem elítélő jelleggel szerepel, inkább az individualizmus dicséreteként, ez az egyéni szükségletek tudomásul vétele. Solohov nyíltan ír a kozákok szexuális kultúrájáról, többek között a sznohacsesztvo szokásáról is (a sznohacsesztvo az volt, amikor a család legidősebb férfitagja jogot formálhatott a családba érkező fiatalabb feleségekre).
A szex nemcsak a népi kultúra valamilyen egzotikus része (mint Móricz Sáraranyában, ahol a túlfeszített szexualitás mintha afféle paraszti fenomén lenne, szemben az úri rétegek mesterkélt prüdériájával), hanem a városiakra is vonatkozik. A könyv betétjeként szereplő furcsa naplóból például azt tudhatjuk meg, hogy egy moszkvai úrihölgy azért szakított kedvesével, mert az fizikailag nem tudta kielégíteni.
A Csendes Don eposzi méretű tabló a hagyományos kozák társadalom felbomlásáról, a polgárháborús Oroszországról. Az a világ, amit bemutat, és aminek emléket állít Solohov, egy elsüllyedt, vesztes, fizikailag is megsemmisült alternatíva.
Ebben a régi, hagyományos világban a kozákok megkülönböztetik magukat az oroszoktól. A kozákok NEM oroszok, még azt is tagadják, hogy az oroszoktól származnának. Egy kozák számára nincs nagyobb sértés, mint muzsiknak (parasztnak) nevezni őt. Időnként még szerzői álláspontként is kitüremkedik: a kozákok földjén az ukránok és az oroszok csak jövevények. A forradalmat többek között azért utasítják el a kozákok, mert a muzsikokkal akarják egyenlővé tenni őket.
A regény történetileg is értékelhető részeiben erősen megjelenik a kozák függetlenség eszméje. A Don vidéke, a kozák föld nem Oroszország része a kozákok képzetében, Oroszország, a Rusz idegen, kívülálló vidék.
Történetileg az is fontos, hogy a regényben megjelenik az ukránkérdés is. Az ukránok, vagyis ahogy a műben szerepel népnyelven, a hoholok éppen olyan idegenek a kozákok számára, mint az oroszok. A hoholok mindamellett még szemtelenek, pimaszok, fukarok, kicsinyesek is.
A regény egyik legfontosabb mellékszereplője Garanzsa, a bolsevik ukrán nacionalista, akivel Grigorij Melehov a katonai kórházban ismerkedik meg. Garanzsa ukránul beszél, de amikor tűzbe jön és káromkodik, oroszul. Ő az, aki először beszél Grigorijnak a bolsevikokról, a nemzetek önrendelkezési jogáról, a néphatalomról. Ő mondja ki azt, hogy „A cár iszákos, a cárnő kurva.” Hallatlan szavak ezek egy olyan világban, ahol a hatalom tisztelete már-már a szakralitás része. „Az okos és ravasz ukrán fokozatosan, apró lépésekben szétrombolta azt a képzetet, amit Grigorij gondolt a cárról, hazáról, a kozákok kötelességéről.”
Ennek is betudható, hogy amikor a cár és a cárnő látogatást tesznek a kórházban, ahol Grigorij is feküdt, Grigorij a cárral való rövid beszélgetése alatt kikéredzkedett könnyíteni magán, ami elképesztő arcátlanság, tiszteletlenségnek tudható be a hatalommal szemben (cserébe három napi koplalásra ítélték). De Grigorij Melehov a SZABADSÁG embere. Mindig azt csinál, amit akar, és nincs tekintettel senkire, se a feleségére, se a szeretőjére, se az apjára, senki másra. Grigorijt nem érdeklik különösebben az eszmék, a lokális (szvoje, kazacsje, ahogy Solohov írja) számára fontosabb, mint az egész. A regény többi szereplője is szabad ember: Miska Kosevoj, Darja Melehova, Akszinja, akiket a vágyaik mozgatnak, aszerint cselekszenek – ezért is regényt átitatja a személyes, individuális szabadság, amely nem jelszavakban, hanem tettekben nyilvánul meg.
A forradalmi eszmék persze az IDEGENEKTŐL jönnek a kozákok közé: a muzsik, a boltos, a vasutas ezek terjesztője. Például a lett származású kisiparos, Stokman, aki délre költözve azon bánkódik, hogy a kozákok milyen jól élnek és függetlenek. Tűrhetetlen.
Az első világháborúban, 1914-ben a patrióta hangulatot gyorsan csalódás váltotta. Augusztus 20. után már jönnek az első nagy sebesültszállító szerelvények, a moszkvai kórházak tele véres fejű, csonkolt katonákkal. Kiderül, hogy a háború mégsem sétagalopp, hanem vér, halál, elvadulás. Az emberi élet értéktelenné válik, a gyilkolás rutinná. A lelkek eldurvulnak, az ösztönök elszabadulnak, a nemi betegségek terjednek.
Az első könyv 1916 októberig tart. Vajon Solohov is úgy gondolta – amit egyébként sokan vélnek – hogy a cári rendszer felbomlása 1916 novemberétől vált visszafordíthatatlanná?
A második könyv a front felbomlásának bemutatásával kezdődik. A vörösök aknamunkát végeztek azzal a céllal, hogy az imperialista háborút polgárháborúvá változtassák (a katonák nem akarnak harcolni, a tisztek igen). A katonák megtagadják a parancsokat, bandákba verődve fosztogatnak. Az 1917 tavaszán felálló liberális Ideiglenes Kormányban csak néhány idealista hisz.
Az 1918-tól elszabaduló polgárháború ábrázolása szintén naturalisztikus – minden fél kegyetlenkezdéseit ecsetelve. A bolsevikok kegyetlenül gyilkolják a foglyaikat. A regényben a kivégzések részletes, naturalisztikus leírása olvasható, a vörösterror leírása teljesen kendőzetlen, nyílt. E rész egyik bolsevik főszereplője, a fanatikus Buncsuk élvezi, hogy a kivégzőosztagban kap munkát, nagy örömmel megy „megtisztítani” a földet a „tetvektől.” A férfiakat gyilkolják, nőket megerőszakolják, a falvakat felégetik. Szóval, a szövegben nincs semmiféle idealizálása a bolsevikoknak. Buncsuk mindjárt az 1917-es év eseményeinél világossá teszi, hogy aki nem engedelmeskedik a szovjethatalomnak, azt megsemmisítik. A bolsevikokat ne érdekli a demokrácia, a népakarat, mások tisztelete. Ez egy nyers hatalom.
A második kötet azzal ér véget, ahogy a szintén fanatikus bolsevik mészáros, Podtyelkov osztagát kivégzik, felkoncolják, lemészárolják.
A regény szövegében elég nyíltan megjelenik a „zsidókérdés”, ami sajnálatos módon az első világháború idején Oroszországban is aktuálissá vált. A regényben valósághűen szerepel, ahogy a kozákok a zsidókat bántották Galíciában és Lengyelországban. Már az 1917 utáni időkre vonatkoztatva a regényben többször is megjelenik, hogy a kozákok a zsidókkal azonosítják a szovjethatalmat.
A második kötet jelentős része az esztelen mészárlásokba forduló polgárháborúról szól. Itt olyan mennyiségű vér és erőszak van, hogy e részek olvasása inkább nehéz sötétséggel telíti az olvasó lelkét.
A harmadik könyv 1918 tavaszán kezdődik. A régi Oroszország ekkorra már széthullott, a breszti békével a németek megszerezték az Ukrajna, Belorusszia, Baltikum feletti uralmat. Ez a teljes dezintegráció ideje. A németek már nemcsak a Dnyeperben, de a Donban is itatják a lovaikat: „A doni földekről Ukrajnán haladtak a vörös vagonok, melyekben a lisztet, tojást, vajat, marhát szállították Németországba.” A vasútállomásokon német katonák őrködtek. Mindenki harcol mindenkivel, a fehérek a vörösökkel, vörösök a kozákokkal, a kozákok az ukránokkal. Közben alkudoznak a tegnapi ellenséggel, a németekkel. Széthullik állam, gazdaság és erkölcs. Az egykor lelkes katonatisztek gyáván meghúzódnak a hátországban hamis orvosi papírral, a kávéházakban üldögélnek és filozofálgatnak. A nők már minden szégyen nélkül maguk ajánlják föl magukat a katonáknak. A férfiak nem is csak a testi kielégülést keresik a nőkben. Ahogy Solohov írja az egyik, női kalandokat kereső szereplőről, Lisztnyickijről: „nemcsak a nemi öröm, hanem valami láthatatlan fonál is kötötte ehhez a véletlenül útjába kerülő nőhöz… hogy benne, az agyonhajszolt és elveszett emberben még él az ősi ösztön: nekem mindent lehet.”
A harmadik kötetben már azt láthatjuk, hogy nemcsak a nagyobb csoportok (vörösök, fehérek, ukránok, kozákok) harcolnak egymással, hanem a kozákokon belül is megindulnak az ellentétek. Komák, keresztapák, unokatestvérek indulnak harcba egymással. Pár éve még egymás lakodalmán ittak, egymás gyerekeik keresztelőin vettek részt, ma egymást ölik. A fehér táboron belül is a kozákok annyira gyűlölik a tiszteket, hogy előfordul: éppen ők lövik hátba őket harc közben. A szovjethatalmat támogató kozákok túszokat szednek, kirabolják a jobbmódúakat. A regény egyik legemlékezetesebb, legszívszorítóbb jelenete, amikor a fanatikus kommunistává vált kozák, Miska Kosevoj kivégzi a komáját, a magát megadó, fegyvertelen Petro Melehovot.
A leszámolások, kivégzések leírása horrorisztikus. Egy Lihacsov nevű kommunistát például így ölnek meg a kozákok: „Először kitolták a szemét, levágták a kezeit, a füleit, az orrát, majd szablyákkal összekaszabolták az arcát. Lehúzták a nadrágját és meggyalázták, összeverték szép férfias testét. A vérző csonkot sokáig verték, majd az egyik őr rálépett az akkor már csak alig lélegző mellkasra, és egy csapással levágta a sebesült fejét.”
Vérre vér a válasz, az erőszak spirálja egyre gyorsabban forog. Már egy rossz szóért, óvatlanul elejtett mondatért tartóztatnak le, vernek meg embereket minden oldalon. Már semmi nem számít: a katonák úgy rohamoznak, hogy a nyakukat se húzzák be, a magát megadó ellenséget is kíméletlenül, irgalom nélkül levágják. A katonák önként elhagyják a frontot, ha úgy gondolják. A foglyok kínzásába már a nők is bekapcsolódnak, sőt, ők különösen kitűnnek a szadista kínzási módszerekben. A családok széthullanak, a fiatalok nem engedelmeskednek az időseknek.
A kozákok függetlenséget akarnak, immáron a moszkvai szovjethatalom az orosz birodalmiság letéteményese. A vörösök – zömmel oroszok. Grigorij Melehov csodálkozással szemléli ezeket az idegeneket, az ó-zva és kemény g-vel beszélő északi jövevényeket. Az oroszok éppen olyan idegenek a kozákoknak, mint a törökök. A szovjethatalom idegen a kozákok számára. Ahogy Grigorij mondja: „Földet adnak? Szabadságot? Egyenlőséget?… Itt annyi a föld mint a nyű. Több szabadság nem kell, különben egymást ölik az emberek. Eddig választottuk az atamánt, most kinevezik. A kozákoknak ez a hatalom az ellenségeskedésen kívül semmit nem ad!”
A negyedik, utolsó kötet nyolc éves szünet után jelent csak meg, 1940-ben. Ekkorra már kiépült a Szovjetunióban a sztálinizmus rendszere. Jónéhány terrorhullámon és jelentős modernizáción ment keresztül az ország. A negyedik kötet témája a polgárháború vége. Az ország és a szűkebb lokalitás nemcsak hogy atomjaira hullott, de fizikailag is megsemmisült. A Melehov család tagjainak többsége meghalt. Front már gyakorlatilag nincs, a túlélő tisztek és katonáék csak isznak és rabolnak. Mintegy öt évnyi öldöklés után Grigorij Melehovnak is elege van a háborúból.
A vörösök megnyerték a polgárháborút, sokan menekülnek előlük. A falvak, települések kiüresedtek. Főleg a férfiak tűntek el, csak az öregek, nők, gyerekek és rokkantak maradtak.
Eljött az új élet, és a megbocsátás ideje. Igen, Miska Kosevojnak is megbocsátja a saját fia, Petro megölését a Melehov-család matrónája, Iljinyicsna. Az a pap adja össze Miska Kosevojt és Dunya Melehovát, akinek a házát maga Miska gyújtotta fel. Miska Kosevoj visszataszító alak, aki hatalmi helyzetével visszaél, maga számára feloldozást kér, de másnak nem bocsát meg. Ez a visszataszító főnöktípus sok olvasónak ismerős lehetett 1940-ben a Szovjetunióban. Akárcsak a szovjet reáliák leírása, ami a regényben megint csak egész nyíltan szerepel. A szovjethatalom a korábbi bőség és viszonylagos gazdagság helyett áruhiányt, ínséget hozott. „A kozákok szenvedélyesen szidták a szovjethatalmat azért az ínségért, amit el kellett viselniük. Egy kis bódéban csináltak egy EPO-boltot [EPO – Egységes Fogyasztói Társaság], ahol szinte semmi nem volt. Szappan, cukor, só, kerozin, gyufa, olcsó cigaretta, gépzsír – mindezek a mindennapi fogyasztási cikkek hiányoztak, az üres polcokon csak drága cigaretták voltak, néha meg vasedény tárgyak, melyeket hónapokig nem vett meg senki.” Régen, a „régi hatalom alatt” volt bőven só – mondják a falusiak – most meg egy kis dobozkával sem lehet szerezni. Miska Kosevoj persze a kulákokat, fehéreket, ellenforradalmárokat teszi felelőssé. Kosevoj még a feleségét is ellenforradalmisággal vádolja, amikor azt panaszolja, hogy nincs mivel megsózni a levest. Végül is Miska Kosevoj miatt kénytelen menekülni Grigorij Melehov is.
A polgárháború felőrölte a régi világot, amelynek a helyén csak üszkös romok maradtak. Ami persze azt is jelenti, hogy a régi világ folytathatatlan. A kozákok világa pernyévé vált a polgárháborúban, kipusztult, mint a Melehovok.
Hogyan lehetséges, hogy ezt a könyvet kiadták a sztálini Szovjetunióban? Merthogy a Csendes Don nemhogy nem vörös propagandaregény, de a polgárháború és a szovjet reáliák kíméletlenül őszinte leírását olvashatjuk benne. A dialógusokban különböző vélemények szólalnak meg. Ebben a regényben nemcsak a fehérek gonosztetteiről olvashatunk, de a vörösterrorról is, a szovjethatalom által elkövetett gyilkosságokról, erőszakról, rablásokról, éhínségről, áruhiányról, a bolsevikok emberi életet semmibe vevő fanatizmusáról. A régi világ csakugyan elpusztult, de ami van helyette, az nem könnyebb és nem még csak nem is feltétlenül jobb. Még az is le van írva a regényben, hogy Lenin német kém lehetett.
Bizonyos cenzúra persze érte a regény szövegét. Egyes nyers káromkodásokat finomítottak. Trockij nevét kihúzták az eredeti szövegből. A későbbi kiadásokba belerakták Sztálin nevét bizonyos helyeken, aztán az 1956 utáni kiadásokból törölték Sztálin említését. Ezek a beavatkozások azonban nem érintették az elbeszélés fő vonalát.
Miért kellett mégis Sztálinnak ez a regény? Ismert, hogy Sztálin személyesen vitatta meg Solohovval a mű bizonyos részeit.
Valószínűleg azért, mert a Csendes Don azt üzeni: ha nincs erős hatalom, az emberek egymást fogják irtani, mint a polgárháború idején, a legközelebbi családtagok fogják egymás házát gyújtogatni, a komák, keresztapák fogják a másikat kaszabolni. Ha nincs erős hatalom, polgárháború, széthullás, testvérgyilkosság vár Oroszországra. Ez az üzenet Sztálinék számára nemcsak elfogadható, de kívánatos volt.