1940 júniusában Franciaország váratlanul gyorsan omlott össze. Június 14-én elesett Párizs. A francia összeomlással egyidőben a Szovjetunió megkezdte a kicsi balti országok bekebelezését.
Június 14-én a szovjet kormány jegyzéket intézett Jouzas Urbsys (1896 – 1991) litván külügyminiszteren keresztül a litván kormányhoz. A szovjetek szerint Litvániában szovjet katonákat raboltak el a hatóságok, akik katonai titkokat akartak kiszedni az elrabolt katonáktól. Moszkva tiltakozását fejezte ki amiatt is, hogy, úgymond, Litvániában koncentrációs táborba zárják a szovjetekkel érintkezőket.
Tehát a szovjet kormány álláspontja szerint Litvánia súlyosan megsértette a szovjet-litván kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Litvánia titkos tárgyalásokat folytatott Észtországgal és Lettországgal „a Szovjetunió kivételesen jóakaratú és határozottan litvánbarát politikája ellenére.” A Szovjetunió ezért azt követeli, hogy tartóztassák le a litván belügyminisztert és a rendőrség parancsnokát. Alakuljon új kormány Litvániában. A szovjet csapatok szabadon közlekedhessenek az országban. Még ugyanezen a napon szovjet csapatok vonulnak be Vilniusba, Antanas Smetona (1874 – 1944) litván elnök elmenekül az országból.
Június 16-án a Pravdában megjelent a TASSZ közleménye a szovjet-lett és szovjet észt kapcsolatokról, amely Rigát és Tallinnt Vilniushoz hasonlóan a kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megsértésével vádolta.
A vád szerint Lettország nem likvidálta az Észtországgal fennálló, a „Szovjetunió ellen irányuló” szövetségét, sőt, ki akarta azt terjeszteni, bevonva Finnországot és Litvániát. Ezek a törekvések veszélyeztetik a Szovjetunió biztonságát. Moszkvának arról is értesülései vannak, hogy Lettország titkos tárgyalásokat folytatott Észtországgal és Litvániával 1939 decemberében és 1940 márciusában, amivel a lett kormányzat súlyosan megsértette a szovjet-lett kölcsönös segítségnyújtási egyezmény IV. cikkelyét. Ezzel összefüggésben a Szovjetunió követeli, hogy 1) Lettországban alakuljon olyan kormányzat, amely képes teljesíteni a szovjet-lett kölcsönös segítségnyújtási egyezményben foglaltak betartását, 2) szovjet csapatok vonulhassannak be Lettország „legfontosabb központjaiba”, így garantálva, hogy ne fordulhassanak elő szovjetellenes provokációk.
Hasonló jegyzéket kapott Észtország is. Moszkva tehát kormányváltást követelt a balti országokban és lényegében azt, hogy csapatai megszállhassák ezeket az országokat.
Június 17-én a Pravda névtelen vezércikke a párttagok helyes viselkedéséről értekezik. A cikk lényege: a párttagoknak nem az a dolguk, hogy maguk fogalmazzanak meg iniciatívákat, hanem az, hogy teljesítsék a felülről érkező utasításokat. „Az elvtársak elfelejtik, nem az a fő feladat, hogy határozatokat fogadjanak el, hanem az, hogy végrehajtsák a határozatokat.”
Ugyanezen a napon szovjet csapatok vonulnak be Rigába és Tallinnba, lemond az észt és a lett kormány. Megalakul az új litván kormány. A Pravda tudósítása Rigából (június 18.): „A város utcáit megtöltik az emberek, üdvözölve a Vörös Hadsereg egységeit.”
Az új litván kormány június 18-án közleményt ad ki. Eszerint a plutokrata rezsim elkorhadt, az új kormány megalakulása ennek természetes fejleménye. Az új litván kormány minden országgal jó kapcsolatokra törekszik, különös tekintettel a Szovjetunióra. A kormány céljának tekinti a politikai rendszer átalakítását. A litván Szejmet feloszlatják. A kormány segítséget nyújt a szovjet csapatoknak, akik „figyelemmel és meleg gondoskodással” törődnek a litván néppel (június 19.).
A Pravda június 22-én megjelent írása szerint az egész Baltikum lakossága kitörő örömmel fogadja a „felszabadító szovjet csapatokat”.
Június 23-án egy érdekes TASSZ-közlemény jelent meg, miszerint rémhírek terjednek arról, hogy 100-150 szovjet hadosztály csoportosul a litván-német határon. A TASSZ közleménye szerint ez hazugság, csak 18-20 szovjet hadosztály van a litván-német határ közelében. A közlemény hangsúlyozza: a Szovjetunió nem akar nyomást gyakorolni Németországra. „Felelős szovjet körökben úgy gondolják, hogy ezen megalapozatlan pletykák terjesztése meghatározott céllal történik: árnyékot vetni a szovjet-német kapcsolatokra. Ám ezek az urak saját kívánságaikat akarják valóságnak feltüntetni. Úgy tűnik, nem akarják megérteni azt az egyértelmű tényt, hogy a Szovjetunió és Németország között kialakult jószomszédi kapcsolatokat, melyeket a Szovjetunió és Németország között megkötött megnemtámadási egyezmény alapozott meg, nem lehet megingatni mindenféle pletykákkal és mindenféle ellenséges propagandával, hiszen ezen kapcsolatok nem pillanatnyi konjunkturális motívumokon alapszanak, hanem a Szovjetunió és Németország alapvető érdekein.”
A június 21-én megalakult, Johannes Barbarus (1890 – 1946) vezette új észt kormány másnap közleményt ad ki. Eszerint az előző észt kormány nem akarta realizálni a szovjet-észt kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Az új észt kormány minden állammal, de különösen a Szovjetunióval jó kapcsolatokra törekszik. Az új kormány feloszlatja a „nép érdekeit nem képviselő” eddigi törvényhozást; „megtisztítja” az államapparátust a korrupt tisztségviselőktől; és segítséget nyújt a Vörös Hadseregnek.
Ezzel a balti államok szovjetizációja visszafordíthatatlan folyamatot vett. A balti államok – Finnországgal ellentétben – meg sem kísérelték az ellenállást. A fegyveres honvédelmet is vállaló Finnország – amellyel szemben a Szovjetunió agresszorként lépett fel – végül elkerülte a szovjetizálást, a formálisan önként csatlakozó (a moszkvai zsarolásnak engedő) baltiak nem. Nyilván nem kétséges, hogy egy esetleges észt-lett-litván – szovjet háborúban ki lett volna a győztes, de ebben az esetben a Szovjetunió balti terjeszkedése katonai agresszió útján valósulhatott volna csak meg, ami más jogi kontextust adott volna ennek az expanziónak.
Június 26-án a Szovjetunióban bevezetik a 8 órás munkanapot (az eddigi 7 órás munkanap helyett) és hétnapos munkahetet. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének utasítása szerint tilos a munkahelyet elhagyni, illetve a dolgozóknak önhatalmúlag munkahelyet változtatni (június 27.). A Pravda tudósítása szerint az egész Szovjetunióban, Leningrádtól Irkutszig a gyárakban tartott munkásgyűléseken a dolgozók egyhangúlag támogatják a Legfelsőbb Tanács döntését.
Június 29-én hirtelen a besszarábiai kérdés kerül előtérbe. A Szovjetunió megkezdi – a német-szovjet megnemtámadási egyezmény titkos záradékának megfelelően, illetve azon is túlmenően – a Románia által 1918-ban bekebelezett Besszarábia visszaszerzését és Észak-Bukovina megszerzését. Még június 26-án Molotov jegyzéket adott át a moszkvai román nagykövetnek, Davidescunak. Ebben a szovjet vezetés a következőket közölte: 1918-ban Románia, kihasználva Oroszország gyengeségét, elfoglalta Besszarábiát. Ezt a Szovjetunió soha nem ismerte el. A Szovjetunió azonban már nem gyenge, eljött tehát az idő a besszarábiai kérdés megoldására. Besszarábián kívül a Szovjetuniónak kell átadni Észak-Bukovinát is, hiszen Észak-Bukovina lakossága Szovjet-Ukrajnához kötődik. Észak-Bukovina kárpótlást jelent a 22 éves román uralomért.
Némi habozás után június 27-én a román kormány elfogadta a szovjet követeléseket. Június 28-án 14 órakor a szovjet csapatok átlépték a román-szovjet határt.
A Pravda vezércikke nemzeti szempontokkal indokolja Besszarábia megszállását, mondván, a Szovjetunió nem tűrhette tovább, hogy az oroszok és ukránok által lakott területek idegen megszállás alatt legyenek.
1940 júniusában tehát, Franciaország összeomlásának árnyékában, a német-szovjet megnemtámadási egyezmény birtokában a Szovjetunió folytatta 1939 szeptemberében megkezdett nyugati expanzióját. Sztálin tehát maximálisan kihasználta a német-szovjet megnemtámadási egyezmény által nyújtott lehetőségeket. Az év második felében azonban az éles szeműek már észrevehették a feszültség jeleit a német-szovjet viszonyban.
(kép: russiainphoto.ru, 1940. július 3., szovjet katonai parádé Kisinyovban)