1910. március 24-én született Szabadkán Ortutay Gyula néprajzkutató, akadémikus, az ELTE egykori rektora.
Ortutay Gyula minden idők egyik legnagyobb magyar néprajztudósa, az egyéniségkutatás, a szóbeli hagyományozás törvényszerűségeivel foglalkozó budapesti iskola megteremtője (lényegében ez az egyetlen magyar folkorisztikai irányzat, amelyet nemzetközileg is jegyeznek). Jelentősebb művei: Fedics Mihály mesél, Bp. 1940.; Kis magyar néprajz, Bp. 1940.,; Magyar néprajz, Bp. 1979. (társszerző: Balassa Iván); A nép művészete, Bp. 1981. Ő indította 1940-től az Új Magyar Népköltési Gyűjteményt, a Magyar Néprajzi Lexikon főszerkesztője volt.
Ortutay Gyula tudományos tevékenysége mellett jelentős közéleti szerepet is játszott: a háború idején antifasiszta mozgalmakhoz csatlakozott, 1943-ban belépett a Független Kisgazdapártba, a nyilas puccs után részt vett az ellenállási mozgalomban.
1945-től 1947-ig a Magyar Rádiót és az MTI-t egyesítő Magyar Központi Híradó elnöke, parlamenti képviselő. A kisgazdapárt balszárnyához tartozott, 1947 és 1950 között vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1957-1963 között az ELTE rektora, 1958-től az Elnöki Tanács tagja, 1964-től haláláig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnöke.
Ortutay Gyula 28 éves korától naplót vezetett, amely mára érdekes kortörténeti dokumentummá vált. Akarata szerint halála után 30 évvel megtörtént a napló kiadása. A nagy tudós emléke előtt tisztelegve mi is idézünk egy részt a naplóból, amelyet Ortutay 1939. szeptember 4-én, a második világháború kitörése után néhány nappal vetett papírra kárpátaljai benyomásairól.
Ez a naplóbejegyzés meglehetősen kritikus álláspontot tükröz a magyar hatóságok viselkedésével szemben a nem sokkal korábban visszatért Kárpátalja kapcsán. Hisszük, Ortutay tollát az igazságkeresés, a jószándék vezérelte, amikor leírta az alábbi sorokat. Hiszen a felelős patrióta gondolkodás sarokköve nem lehet más, mint a magunkkal való szembesülés. Ahogy a nagyszerű Illyés Gyula írta: „Az ember magatartása a nemzettel vagy fajtával szemben, amelybe beleszületett, az lehet, ami a családjával szemben: azt bírálja legelőször. Hogy valamilyen közösséghez tartozol, azt csak abból kívánom megtudni, hogy felfeded hibáit és fogyatékosságait, melyeket annál jobban kell ismerned, minél közelebb vagy hozzá: s mindezt azért, hogy ezt a közösséget felemeld az emberiesség olyan magaslatára, melyről Platón álmodott…Ezt a javítást csak te végezheted el, te, aki a közösség tagja vagy, mert az idegen szava, a kívülről jövő, már támadás, és harcot kavar.”
Íme Ortutay gondolatai az 1939-ben frissen magyar uralom alá került Kárpátaljáról:
„Budapest, 1939. 9. 4.
[…] Ungvár és környéke. Kétszer voltam ott, s mindkét utam elbúsított. Először tavasszal jártam ott, még hideg és merev volt a tájék, a hegyek kemények, s a víz, az Ung vadzöld. A nyár most enyhébbé tette a tájékot. Túrjaremete hegyei, völgyei, a kis Turja és Turica, fekete erdők, sötét völgyszorosok, katlanok a szépség monumentális arcát mutatták. De búsító volt itt a társadalom, s a visszajött terület emberi magatartása s a halmozódó magyar hibák, bűnök. Első utam alatt az emberek túlbuzgó alkalmazkodása, magyarkodása bántott s az ideges, nyaktegergető félelem, ahogy magyarországival (így mondták) beszélgettek. Mintha gyarmaton lettem volna angol kolonizátor tiszt, s jóindulatom keresném. Amellett jobbra-balra hallhattam a magyar katonai és polgári vezetők valóban gyarmati: hányaveti viselkedéséről a rossz híreket, és az epés összehasonlításokat a csehekkel. Az is igen fájt, bármennyire természetes volt, hogy mindegyre a gazdasági veszteségeikkel hozakodtak elő. Miközben féltek tőlünk, s egymásra árulkodtak kenyéririgységből, azalatt a cseh gazdasági aranyidőkön járt az eszük. Amellett ezer apró mozdulatból tanulhattam meg, hogy húsz év is nagy idő, s ezek nemcsak demokraták lettek, ami nagy előny, de idegeikben, ösztöneikben is idegen kultúra s társadalom tagjaivá. A baj persze az, hogy a demokráciáról szoknak le hamarabb, s idegenségük ösztönös forrásai mégsem apadnak el, Második utam alkalmával ezeket a hibákat még jobban megkövesedve, kialakulva kellett viszontlátnom. Sok hibából egyenesen ellenséges magatartás nőtt ellenünk, sőt ha megnyílt a szívük egy-egy bizalmasabb szóra sörözés közben kis lugasban, hát nyíltan bevallják, mint Németh János, a turjaremetei esperes, a tanító, hogy nem örülnek a dolgok mai fordulásának, s csak vesztettek eddig. Pedig igazán jó magyarok akartak lenni e ruszin vezetők. A nép bizony még nyíltabban idegen, s rossz szemmel nézik, ha valaki magyarul szól hozzájuk. Mert hát hibák, azok vannak. A fizetések körül, az állások betöltésénél természetesen, ami a primitívebb s mohó embereket elsősorban bántja. De a magatartás is ferde. Magam voltam tanúja annak, hogy egy fiatal kis katonatiszt a leggorombábban leszidta a szállodaportást, mert egy ügyeit likvidáló cseh vendégével csehül beszélt. A kis Kövy Ircsi, a néhai való Kövy Sándor pataki professzor ivadéka is bevallotta nagy keservesen, mert fiatal s magyar lány, hogy a csehek mennyivel kulturáltabbak és ügyesebbek voltak a mieinknél. Megalázó állandóan ezeket az összehasonlítgatásokat hallgatni. Ungvár második Budapest lett volna, mondta, ha a csehek még tíz évig itt vannak. Ez az utópiájuk. Ma a Galigó, a kormányzósági negyed bizony nem olyan élénk, mint lehetett, pedig a belső idegenforgalom igazán nagy, szobát alig kaphattam, egy kis sofőrszobát. De a volt Masaryk tér, a mai Horthy Miklós tér kertje elvadult, gondozatlan, bozótos, s még mindig érezhettem a város és a környék hangulatában az ideiglenességet. Mintha még mindig bizonytalanra vennék sorsuk fordulását, aminek eleinte annyira örvendtek. – Munkácsról nem tudok ilyen konkrétumokat. Szombat este érkeztem, s másnap reggel, zuhogó esőben tovább utaztam autóbuszon Beregszász felé, alig láttam valamit Zrínyi Ilona híres várából. Furcsa volt szombat este az a sötét, különös város. Mintha keleten lettem volna, sovány, izgatott, lármás zsidólányok s fiúk korzóztak, a zsinagógába prémes köpönyegben igyekeztek a szakállas apák, a kapu előtt két süketnéma tincses gyerek magyarázkodott. Közben állandó tompa zajlásban volt az egész város, minden mozgott, zsibongott. Sohasem láttam ilyent. Pár nappal a munkácsi támadás után jártam ott, a falakon még látszottak a golyónyomok. – Beregszász szép, kedves város volt: magyarnak éreztem. De ott sem időztem sokáig, délután már rohant a vonatom Nyíregyháza felé. Akkor még sejtelmünk sem volt, hogy második utamat Turjaremetére már a világháború előtt teszem. Még Turjaremetén sem gondoltam erre, pedig már sokat beszéltünk róla: elhinni mégsem tudtuk. Ma már világháború van pedig. Isten adja, hogy kimaradjunk belőle.”
Nem maradtunk ki…
(Ortutay Gyula: Napló I. 1938 – 1954. Bp. 2009, 80-82.)