A független Ukrajna csak 1992-ben jelent meg először a térképeken, ám az ukrán függetlenségi mozgalom már jóval korábban korábban kialakult, majd az Európa térképét átrendező első világháború idején kísérlet is történt a független ukrán államiság megteremtésére. Az első világháború előtt az ukránok az Orosz Birodalomban és Ausztria-Magyarország területén (főként Galíciában és Bukovinában) éltek, mégis, 1917-ben illetve 1918-ban úgy tűnt, hogy Németország határozhatja meg Ukrajna jövőjét. Oleg Fedjusin történész „Az ukrán forradalom 1917-1918” című könyvében Ukrajna 1917-1918-as történetét mutatja be, az elvetélt német rendezési kísérletet Kelet-Európában.
Az első világháborút megelőzően, és még a háború éveiben is Kelet-Európa talán legnagyobb problémája a lengyelkérdés volt, a Poroszország, Ausztria és Oroszország által a 18. században bekebelezett lengyel állam helyreállításának ügye. Ehhez képest az ukránkérdés legfeljebb csak másodlagos volt, s a nagyhatalmak sokáig nem is rendelkeztek pontos tervekkel Ukrajnát illetően.
Igaz, Németországban már a 19. század második felében voltak olyan elképzelések, melyek szívesen látták volna „Kis-Oroszország” (azaz Ukrajna) leválasztását a „Nagy-Oroszországtól”, ám ezek csak marginális megnyilvánulások voltak Berlin és Szentpétervár jó gazdasági kapcsolatai (Németország a harmadik legnagyobb külföldi befektető volt Oroszországban 1914 előtt) árnyékában.
Ausztria-Magyarország és Oroszország között sokáig szintén egyfajta hallgatólagos egyetértés volt az ukrán kérdést illetően, hiszen ez a két állam rendelkezett a legnagyobb ukrán (illetve rutén) népességgel. Azaz a központi hatalmak közül ukrán ügyekben elsősorban Ausztria-Magyarország volt érintett, s nem Németország.
Az Orosz Birodalomban a ’60-as ’70-es években kezdődő nacionalista, ruszifikáló politika miatt azonban sok ukrán értelmiségi helyezte át a székhelyét Ausztria-Magyarországba, s Galícia az – oroszellenes
Az Orosz Birodalomban a ’60-as ’70-es években kezdődő nacionalista, ruszifikáló politika miatt azonban sok ukrán értelmiségi helyezte át a székhelyét Ausztria-Magyarországba, s Galícia az – oroszellenes – ukrán nemzeti értelmiség bázisává vált. Bár Bécs Galíciában igyekezett a lengyeleknek kedvezni, az ukránok (rutének) birodalom iránti lojalitása nem rendült meg 1914-ben sem.
Viszont amikor az oroszok 1914-ben elfoglalták Galíciát, támadást intéztek az ukrán nyelv és kultúra ellen. Üldözték a görögkatolikus egyházat, az ukrán nyelvhasználatot. 1915-ben, az orosz csapatok távozása után az ukrán (rutén) lakosság továbbra is lojális maradt Bécshez, ellentétben például a csehekkel, akik közül sokan átálltak az orosz hadsereg szolgálatába.
1915-től az osztrákok külön hadifogolytáborokat állítottak fel az ukrán nemzetiségűeknek, ahol rövidesen 30 ezer ember gyűlt össze, akikből megpróbáltak katonai alakulatokat szervezni. 1915-ben a németek is alakítottak egy finn, 1916-ban egy grúz légiót oroszországi hadifoglyokból, arra azonban nincs nyom, hogy 1917-ig különösebben érdekelte őket volna az ukrán probléma.
1917. április 23-án a Kreuznachban tartott tanácskozáson – ahol nem vettek részt a szövetséges Ausztria-Magyarország képviselői – Paul von Hindenburg német főparancsnok elvetette egy status quo-n alapuló béke létrejöttét Oroszországgal. Véleménye szerint Litvániát és Kurlandot Németországhoz kell csatolni, Oroszországot, viszont, szükség esetén, kompenzálni lehetne a főleg ukránok által lakott Kelet-Galíciával vagy Bukovinával. Azaz a független Ukrajna megvalósítása még ekkor sem szerepelt a német tervekben, viszont a Dél-Baltikumért cserébe a németek osztrák területeket osztogattak volna az oroszoknak…
Április 29-én Erich Ludendorff német tábornok is kidolgozott egy konkrét programtervezetet az Oroszországgal történő békemegállapodásra, mely szerint Oroszország átadja Németországnak Litvániát és Kurlandot, elismeri a független Lengyelországot, cserében Berlin pénzügyi segélyt nyújt Petrográdnak, és támogatja annak törekvéseit a tengerszorosok (Boszporusz) ügyében.
Május közepén Kreuznachban ismét tanácskozásra került sor, ezúttal már német és osztrák-magyar részvétellel. Ezen megerősítették az első tanácskozás döntéseit, miszerint Litvánia és Kurland Németországhoz kerülnek, Ausztria pedig nem szól bele a lengyel ügyek alakulásába. Arról viszont itt nem ejtettek szót a németek, hogy az előző tanácskozáson lehetségesnek tartották Kelet-Galícia és Bukovina átengedését az oroszoknak.
1917 decemberében egy újabb, Ludendorff által kidolgozott tervezet már nemcsak Litvánia és Kurland átengedését, a lengyel függetlenség elismerését követelte az orosz vezetéstől, hanem Finnország, az egész Baltikum, Moldova, Örményország feladását is. Sőt, Ludendorff úgy vélte, hogy ezek után akár még szövetség is létrejöhet a jövőben Oroszország és Németország között.
1918. március 3-án került sor a breszt-litovszki béke aláírására a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország között, minek következtében Oroszország elvesztette a Baltikumot, Belorussziát, Ukrajnát, a Kaukázust.
Még előtte azonban, február 9-én – az 1917. november 20-án kikiáltott, s 1918 januárjában a függetlenségét kikiáltó – Ukrán Népköztársasággal is megállapodás született a központi hatalmak részéről., kijelölve Ukrajna határait. Az ekkor létrejövő, a központi hatalmak által „dédelgetett” Ukrajna magában foglalta a mai belorusz területek jórészét is, például magát Breszt-Litovszkot is.
1918. március 28-án Németország és Ausztria-Magyarország megszállási övezetekre osztották Ukrajnát. Ukrajna nagyobb részén német megszálló erők jelenhettek meg (beleértve Kijevet is), míg Ausztria csak Volhínia környékét kapta meg, a kikötővárosok közül Herszont. Azaz ezzel a megállapodással lényegében elismerést nyert Németország vezető szerepe az ukrán ügyekben, míg Ausztria-Magyarország másodhegedűssé vált.
Áprilisban a Rada megállapodást kötött a központi hatalmakkal, miszerint több millió tonna gabonát exportál ezekbe az országokba, cserébe szénért és ipari termékekért. Április végén azonban megdőlt a szocialista többségű Rada hatalma, Pavel Szkoropadszkij, a cári sereg volt generálisa puccsal átvette hatalmat, magát hetmannak kiáltotta ki, az Ukrán Népköztársaságot pedig Ukrán Állammá (Ukrainszka Derzsava) nevezték át. Az Ukrajnában állomásozó német csapatok nem avatkoztak be a hatalomátvételbe. Szkoropadszkijnak persze tekintettel kellett lennie a német érdekekre: Ukrajnának lojálisnak kellett maradnia a központi hatalmakhoz, nem közeledhetett Oroszországhoz, s a létrejövő új ukrán fegyveres erőket is a németek képezték ki (amiért azok be is nyújtották a számlát). Megkezdődött a „nem megbízható” elemek eltávolítása az államigazgatásból. Azaz a Rada megbuktatása és Szkoropadszkij hatalomra jutása a németektől való függőséget erősítette. Németország és Ausztria-Magyarország június elején ismerték el Szkoropadszkij hetmant. Őket követte Spanyolország, Hollandia, s lépéseket tett a diplomáciai kapcsolatok felvételére Svájc, Perzsia, Dánia, Svédország, Olaszország, Norvégia, Görögország, Észtország, Románia is.
A német báb Szkoropadszkij azonban megpróbált hangsúlyozottan ukrán nacionalista politikát folytatni. Ukrajna bejelentette igényét Besszarábiára, amit Románia is magának követelt, és meg is szakította diplomáciai kapcsolatait Bukaresttel. További problémát jelentett, hogy Bécs és a lengyelek is igényt tartottak Holm környékére.
Ukrajna német és osztrák-magyar megszállása azonban a helyi lakosság ellenállását váltotta ki. A központi hatalmak több ezer katonája (egyes becslések szerint 30 ezer fő!) esett áldozatul az ukrán partizánoknak 1918-ban. A megszálló seregek is több tízezer embert öltek meg ekkor Ukrajnában. Ukrajnából összesen 90 ezer tonna gabonát sikerült kisajtolniuk a központi hatalmaknak 1918-ban, amiért cserébe Kijev 2 545 vagon szént, valamint olajat kapott.
A Krím eredetileg nem tartozott Ukrajnához, 1918-ban azonban felvetődött német részről, hogy a félszigetet egyfajta német hídfőállássá alakítanák át, német főség alá helyezik, sőt, németekkel telepítik be (különösen Ludendorff támogatta ezt az ötletet). Erősítette Berlin pozícióit, hogy az Ukrajna területén élő németek felhívásokat fogalmaztak meg a német vezetéshez, azt kérve, hogy Németország helyezze saját védelme alá őket. Problémát jelentett viszont, hogy Szkoropadszkij szintén igény tartott a Krímre, Törökország pedig egy független államot látott volna szívesen a muszlim tatárok által is lakott félszigeten.
A Krím 1918 áprilisáig a bolsevikok uralma alatt állt, ezt követően nyomultak be a németek a félszigetre, ahol egészen a novemberi összeomlásig maradtak.
A Szkoropadszkij-rezsimet jóformán csak a német támogatás tartotta fenn. A novemberi német összeomlás után – bár a hetman az utolsó napokban kétségbeesetten oroszbarát fordulatra szánta el magát – Szkoropadszkij hatalma is szertefoszlott. A független Ukrajnából végül jóideig semmi nem lett: a Szkoropadszkij-rezsim és Ausztria-Magyarország szinte egyidőben történő összeomlása után három ukrán hatalmi központ alakult ki: a bolsevik ukrán vezetés (Moszkva, illetve Harkov), Petljura Ukrán Direktóriuma (Belaja Cerkov), valamint az összeroskadó Ausztria-Magyarország egykori, főként akkor egyébként lengyelek lakta városában, Lembergben a Nyugat-ukrán Köztársaság. 1919 elején bolsevik offenzíva kezdődött, a Nyugat-Ukrajnával szövetkező Petljuráék lengyel segítségben bizakodtak, de az 1920-as lengyel-szovjetorosz háborút lezáró rigai béke értelmében az ukrán területeket felosztotta Lengyelország és Szovjet-Oroszország. A két világháború közötti Lengyelországban erőszakos polonizáció sújtotta a keleti szláv beloruszokat és ukránokat, a keleti szomszédban viszont létrejött az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, a mai Ukrajna közvetlen történelmi előzménye.
Szkoropadszkij hetman a háború után Németországban telepedett le, itt halt meg 1945 áprilisában egy szövetséges légibombázás következtében.
(Олег Федюшин: Украинская революция. М. 2007.)