Maurice Paléologue (1859 – 1944) Franciaország oroszországi nagykövete volt az első világháború idején (1914 és 1917 között), ebben az Oroszország és a világ számára is sorsdöntő időszakban, és tevékenysége idején naplót is vezetett. Paléolouge oroszországi naplója először 1923-ban jelent meg Franciaországban (A cári Oroszország a forradalom előtt). A napló rendkívül érdekes és izgalmas olvasmány. Szerzője okos, intelligens, olvasott ember (ellentétben a korábban idézett Vojejkovtól), jó és érzékeny megfigyelő, aki Oroszország egyik legfontosabb szövetségesének meghatalmazott képviselőjeként bejáratos volt a legfelsőbb orosz elitbe. Paléologue nagykövet tényleg érdeklődött állomáshelye, Oroszország múltja és jelene iránt, láthatóan jól ismerte az orosz történelmet, irodalmat, és kritikus megjegyzései ellenére jóindulatú semlegességgel viszonyult az országhoz.
Ugyanakkor nem lehet nem eltekinteni attól, hogy a napló több évvel az ott leírt események után jelent meg, és láthatóan a szerzője vagy eleve publikálására szánta az anyagot, vagy később korrigálta a „naplót” (például hihetetlennek tetszik, hogy Raszputyin meggyilkolásának a történetét olyan regényes-párbeszédes formában és bőven jegyezte volna le eredetileg, mint ahogy ez a „naplóban” szerepel; vagy annak kapcsán is utólagos betoldásokra gyanakodhatunk, amikor az 1917 előtt még csak kevesek által ismert és marginális Lenin jelentőségét nagyítja fel).
A napló 1916 januárjától kezdődik és 1917 májusáig tart. Folyamatában mutatja be az orosz monarchia felbomlását, ahogy napról napra csúszik bele az anarchiába a nagy birodalom.
1916 elején az orosz hadsereg véres, kimerítő és eredménytelen harcokat folytatott a nyugati fronton, Csartorijszk-Csernovci vonalán, csak a kaukázusi hadsereg tudott sikeresen előretörni. Februárban Erzerumot is sikerült elfoglalni. 1916 tavasza elég rosszul alakult az Antantnak: Verdunnél német támadás indult, Irakban vereséget szenvedtek az angolok, Dublinban ír felkelés tört ki. Az olasz fronton az osztrák-magyar erők csaknem áttörtek. Az oroszok irtózatos veszteségeket szenvedve folytattak állóháborút saját nyugati frontjukon. Az egyetlen reális siker ebben a helyzetben a kis-ázsiai orosz offenzíva volt, Erzerum majd Trapezunt elfoglalása.
A kiütés szélére került olaszok rimánkodására az oroszok előrehozták a régóta tervezett támadásukat. Az ún. Bruszilov-offenzíva június 4-én indult meg Galíciában. Az orosz gőzhenger elsöpörte az osztrák-magyar állásokat, sikerül a bukovinai Csernovcit is elfoglalni: Paléologue is úgy véli, hogy ez mentette meg Olaszországot az összeomlástól. A Bruszilov-offenzíva hatására csatlakozott Románia a szövetségesekhez, és üzent hadat Olaszország a németeknek is. A Bruszilov-offenzíva kezdeti sikere az Orosz Birodalom utolsó nagy erőfeszítése volt. De ekkor már érezhető az ország anyagi és mentális kifulladása.
Románia csatlakozása furcsa módon mintha több gondot okozott volna a szövetségeseknek, mint hasznot – legalábbis ez derül ki Paléologue naplójából. A román hadsereg gyorsan összeomlott, és elvonta az orosz erőket. A lucki német ellentámadás ősszel pedig végleg kipukkasztotta a Bruszilov-offenzívát.
A francia nagykövet többször is figyelmet fordított a lengyelkérdésre, mint tudjuk, Franciaország a lengyelek hagyományos jó barátja. Paléologue javasolta az orosz vezetésnek, hogy ne halogassa az autonómia megadását Lengyelország számára, mert különben a Központi Hatalmak nyerik el a lengyelek szimpátiáját. Ugyanakkor azt is írja, hogy a lengyel munkásosztályt, Lodz, Lublin, Radom és más városok proletariátusát és lengyelországi városokban élő nagyszámú zsidóságot egyáltalán nem érdekelte a lengyel nemzeti ügy.
A lengyelkérdés mellett sokat ír Konstantinápolyról is. Élénken szondázza az orosz elit és a szélesebb közönség véleményét a szorosok kérdéséről. Általában azt kell megállapítania, hogy az oroszokat nem érdekli Konstantinápoly elfoglalása. Sem az elitet, sem a köznépet. Az egyetlen társadalmi csoport, ami fogékonyságot mutat e téma iránt, a kereskedő középosztály és a liberális imperialisták, de ők is csak gazdasági megfontolások miatt, mert a szorosok ellenőrzése stratégiai jelentőségű. Mint „második Róma” nem érdekli őket Konstantinápoly.
A Bruszilov-offenzíva kifulladása után, októberben már olyan hírek cikáznak Petrográdban, hogy a cár különbékét akar kötni a németekkel. Egyre növekszenek az árak, az embereknek elegük van a háborúból. Október végén a főváros némely gyáraiban sztrájkok törnek ki.
A németek kiütötték Romániát a háborúból, ezután az ekkor még semleges USA békeközvetítését kérték. II. Miklós orosz cár viszont manifesztumban a háború folytatása mellett nyilatkozott, mondván, amíg az ellenség el nem hagyja Oroszország földjét, folytatja a harcot; továbbá bejelentette igényét Konstantinápolyra; és a szabad Lengyelország helyreállítására is ígéretet tett.
Paléologue a forradalmi mozgalmak kapcsán ír a „zubatovscsináról” is, tehát hogy a munkásmozgalmi aktivisták jelentős része titkosszolgálati ügynök volt, sőt, időnként a sztrájkokat is maga az Ohranka szervezte volna afféle politikai manipuláció részeként: a sztrájkokkal lehetett rémítgetni a közvéleményt, egyrészt; másrészt a sztrájkok sikeres leverésével az Ohranka eredményességét lehetett demonstrálni.
Paléologue természetesen érzékelte azt az óriási szakadékot, amely az orosz elit és köznép között volt. Raszputyint a nép, a parasztok a sajátjuknak érezték, ezért meggyilkolása az „urak” által nagy ellenérzéseket keltett 1916 decemberében. A petrográdi úri közönség viszont ünnepelte Raszputyin megölését.
Már a forradalom előestéjén, 1917. február 13-án a petrográdi lapok azt közölték demonstratív és figyelmeztető módon – ami szokatlan volt –, hogy letartóztattak tizenegy munkást, akiket forradalmi szervezkedéssel vádoltak. Ennek ellenére február 23-án a petrográdi Putyilov-gyárban megmozdulások kezdődnek, de a kormányzó csak olajat öntött a tűzre, amikor előre bocsátotta, hogy erőszakot fognak alkalmazni tüntetés esetén. A tüntetéseket az élelmiszerhiány váltotta ki, de Paléologue szerint a szokatlanul erős fagyok és havazás miatt nem tudtak beérkezni a rakományok a fővárosi pályaudvarokra. Március 8-ától a tüntetések erőszakossá váltak, halálos áldozatokkal. Habalov petrográdi kormányzó még március 11-én is kíméletlen fellépést ígért a tüntetőkkel szemben, de végül a tüntetők győztek. A bosszú kegyetlen volt, március 14-én már a tüntetők oldalára átállt katonák indítottak véres hajtóvadászatot a tisztek és titkosszolgálati emberek után.
II. Miklós március 15-én lemondott, egy héttel később letartóztatták őt és a feleségét is, annak ellenére, hogy korábban az Ideiglenes Kormány garanciát adott, hogy nyugodtan élhetnek Carszkoje Szjelóban, vagy akár el is hagyhatják az országot. Paléologue szerint a volt uralkodó méltósággal viselkedett, amikor az Ideiglenes Kormány támogatására biztatott. A cárral rokoni viszonyban levő V. György brit uralkodó ugyan menedéket ajánlott a cári családnak, de a szovjetek nyomására az Ideiglenes Kormány megígérte, hogy nem hagyják más országba távozni a volt cárt és a feleségét.
Paléologue ostobának tartja az orosz forradalmárokat, akik néhány hét alatt elkótyavetyélték az évszázadok alatt épített orosz birodalmat. A hatalomváltás után a szovjetek felbomlasztották a hadsereget, 1917 tavaszán tömeges dezertálás indult. A forradalmi érzés mindent áthatott. A nagy arisztokrata családok arra panaszkodnak, hogy a tegnap még engedelmes muzsikok most hirtelen erőszakosan lépnek fel, földet akarnak, és önhatalmúlag megkezdik a birtokok kisajátítását. Májusban már Paléologue számára is világos – ha ez ugyan nem utólagos mentegetőzés – hogy a liberális Ideiglenes Kormány törékeny alapokon áll, és az összeomlás szélén tántorog. A május 12-ei naplóbejegyzés: „Orosz barátaim szétszóródtak. Volt, aki Moszkvába távozott, abban a reményben, hogy ott nyugodtabb a helyzet [mint Petrográdban]. Mások a birtokaikra utaztak, úgy vélve, hogy hatással lehetnek a parasztokra. És végül voltak olyanok is, akik emigráltak, Stockholmba.” Ezek az emberek már nem bíztak az Ideiglenes Kormányban, megkezdődött a menekülés. Májusban Paléologue is elhagyta Oroszországot. Néhány évig még a francia külügyben dolgozott orosz vonalon, később irodalmi és tudományos munkásságát folytatta, melynek során sokat írt az utolsó Romanovokról is. 1944-ben halt meg, még megérte Franciaország megszállását, de Párizs felszabadulását is.
(kép: Petrográd az 1917-es februári/márciusi forradalom napjaiban)