A történészek között ma is vita tárgyát képezi az 1917-es februári forradalom okainak elemzése – írja Szergej Nyefjodov. Számos fantasztikus nézet is olvasható (pl. a szabadkőműves összeesküvés elmélete) a témában. Sokan úgy gondolják, ha nincs az első világháború, akkor a társadalmi ellentétek sem szabadultak volna el, el lehetett volna kerülni a forradalmakat, és Oroszországban virágzó, demokratikus, liberális társadalom alakult volna ki. Mások szerint (pl. E. Hobsbawm) éppen a liberális fejlődésnek volt a legkevesebb esélye Oroszországban, a forradalom pedig elkerülhetetlenné vált a 20. század elejére.

Az első világháború, a nagyhatalmak összecsapása elkerülhetetlen volt, de ez vajon a forradalmakra is igaz? Az első világháború után minden vesztes országban forradalom tört ki, de 1917 februárjában Oroszország még nem veszítette el a háborút. Oroszországban viszont a többi államhoz képest a lakosság jóval szegényebb volt, és a társadalmi különbségek nagyobb voltak (ennek eredménye volt az 1905-ös forradalom). A szegénység legfőbb oka a kicsiny paraszti földbirtokokban rejlett, miközben az országban rendelkezésre áll elégséges mennyiségű földterület, de annak nagyobb része a nagybirtokosok kezében volt. 1905-ben a parasztok földosztást követeltek, II. Miklós azonban ragaszkodott a magántulajdon szentségéhez. Ezt követően a parasztság képzetében a cár – az államhatalom – az igazságtalanság védelmezőjének tetszett. A forradalom után hatszorosára növekedett az állami szervek ellen elkövetett bűncselekmények száma.

Az 1917-es forradalom másképp zajlott, mint az 1905-ös. Ezúttal a parasztok nem égettek nemesi udvarházakat. De a történések mélyén ugyanaz a konfliktus húzódott végig, mint 12 évvel korábban.

Az Orosz Birodalom mély válsága már a krími háború idején nyilvánvalóvá vált. Az orosz ipar arra sem volt képes, hogy megfelelő mennyiségű lőszerrel lássa el a hadsereget. A háború óriási pénzeket emésztett fel, az állam eladósodott, a rubel jelentősen veszített értékéből. A háború alatt  az orosz férfinépesség mintegy 10 %-át behívták a hadseregbe. A hatalom „népfelkelő” ezredekbe sorozta be a parasztokat, akiknek a háború után haza kellett térniük. Ez viszont a parasztok tiltakozását váltotta ki, akik abban reménykedtek, hogy felszabadulnak a jobbágysorból. A krími háború alatt 10 kormányzóságban törtek ki parasztmegmozdulások, ráadásul a parasztok tömegei a Krímbe igyekeztek volna, mivel elterjedt, hogy az angolok és a franciák „szabadságot adnak” az orosz jobbágyoknak.

A 1904-1905-ös orosz-japán háború idején ugyanezek a válságjelenségek bukkantak fel: az állam eladósodott, a vesztes háború miatt a cár tekintélye megrendült, a hadsereg morálisan összeomlott, a paraszt-katonák maguk is részt vettek a forradalmi megmozdulásokban, tiltakozva a kis parcellák és a szegénység miatt.

Az első világháborúba egy ilyen problémákkal terhelt Oroszország sodródott bele: rossz fegyverzet, rossz pénzügyek (melynek oka a lakosság, különösen a parasztság nyomora), rossz morálú hadsereg (megint csak a rendezetlen agrárkérdés miatt), mély szociális szakadék a hátországban jellemezte a világ legnagyobb országát.

Már 1915-ben lőszer- és fegyverhiány jelentkezett az orosz hadseregben, az 1915-ös német támadás során 2,4 millió embert veszített a cár hadserege. Ezt követően a Dumában egy ellenzéki „Progresszív blokk” alakult, de az erőt demonstráló cár feloszlatta a szervezkedést (mivel az ellenzék nem keresett népi támogatást, mindez simán ment).

A háború következtében az államkassza kiadásai megugrottak. S noha minden hadviselő országban a kiadások felülmúlták a bevételeket, de Oroszországban a tömegek nyomora miatt nem lehetett a bevételeket növelni. Válságkezelésként beindították a nyomdagépet és adókat emeltek, ez azonban ahhoz vezetett, hogy a rubel elértéktelenedett, a lakosság elégedetlensége pedig nőtt. Azokban az országokban, ahol a lakosság életszínvonala magasabb volt, a kormányzat hadikölcsönökhöz is folyamodhatott (a német hadikiadások jelentős részét ezek fedezték), az Orosz Birodalomban viszont a nyomorban tengődő lakosság nem volt képes finanszírozni az állam hadigépezetét.

Az árak elszabadultak, az infláció természetes következményeként a parasztok visszatartották áruikat, élelmiszerhiány lépett fel a városokban. 1916-ban a kormány bevezette, hogy fix áron, kötelező mennyiségben vásárol fel gabonát a parasztoktól. A tervezett 772 millió tonna gabona helyett viszont csak 170 millió tonnát sikerült begyűjteni a parasztság ellenkezése miatt. 1916 decemberében „padláslesöprésbe” kezdtek a cári hatóságok, aminek következtében tömegessé váltak az összecsapások a hatóságok és a parasztok között.

1916 végére már élelmiszerválság alakult ki az oroszországi városokban, decemberben kenyérjegyet vezettek be Moszkvában, Harkovban, Odesszában, Voronyezsben és más városokban.

A dezertálás tömegessé vált az orosz hadseregben. Az orosz hadsereg katonái 12-15-ször gyakrabban menekültek át az ellenséghez, mint azok viszont. Egy tipikus katonalevél a korból: „Tiszta szívemből bevallom, hogy szinte az összes katona fogságba akar kerülni, különösen a gyalogságban…Miért került Oroszországunk ilyen helyzetbe? Azért, mert kormányzatunk megnyomorította a szegény paraszt életét…”

A dezertálás tehát a tiltakozás egyik formája volt. A. A. Bruszilov szerint 1917 elején már az egész hadsereg készen állt a forradalomra.  1916 őszén sztrájkok kezdődtek: október 16-án Petrográdban 30 ezer munkás szüntette be a munkát, s katonák is csatlakoztak a tiltakozásokhoz, a kivezényelt kozákok megtagadták, hogy a tömegbe lőjenek. Végül a moszkvai ezred verte le a megmozdulást brutális kegyetlenséggel.

A liberálisokat megrettentette a kontrollálhatatlan népmozgalom, ezért inkább az események késleltetésében voltak érdekeltek. A bolsevikok pedig bénák voltak, hiszen a párt teljes petrográdi vezetését letartóztatták 1917 január 2-án, és nagyon sok üzemben nem is létezett bolsevik sejt. A párt külföldi emigrációban tartózkodó tagjai pedig szemmel láthatólag hibásan értékelték az oroszországi eseményeket: Lenin 1917 januárjában Zürichben tartott előadásában kijelentette, hogy az ő életében már nem lesz forradalom…

1917 első két hónapjában elmélyült a válság: Moszkva és Petrográd élelmezésének csak az előzetes terv szerinti 25 %-át tudták teljesíteni.

Sokan érezték már akkor a kortársak közül, hogy a forradalom a levegőben van: csak az volt a kérdés, hogy mikor robban ki. 1917 elején a külföldi követek is előrejelezték a forradalom kitörését. A hatalom is készülődött: II. Miklós meg akarta erősíteni Petrográdot, a frontról hazavezényelve gárdaalakulatokat, ám azok megtagadták, hogy a népbe lőjenek.

Vagyis a hatalom pontosan érzékelte a veszélyt, és készülődött, hogy letörje a készülő éhséglázadást, csak éppen ekkor már a legmegbízhatóbb csapatok sem voltak hajlandóak belelőni a civilekbe…

Február 24-én már 200 ezres tüntetés volt a fővárosban. A kozákok átálltak a tüntetők oldalára. A katonák esküt tettek, hogy nem lőnek a népbe. Február 25-éről 26-ára éjjel hiába tartóztatták le szinte az összes baloldali mozgalmi vezetőt, a tüntetések spontán módon tovább zajlottak.

Február 26-án a hatalom bevetette a gyakorló ezredeket, akik hajlandóak voltak belelőni a polgárokba. Estére a városközpontot megtisztították a tömegtől. Az emberek a katonákat kérték, hogy segítsenek rajtuk, s február 27-ére befejeződött az egész petrográdi garnizon átállása a nép oldalára. „Földet és szabadságot!”, „Földet a népnek!” – hirdették a katonák (muzsikok) által készített plakátok.

Azaz valójában helyesebb nem is katona-, hanem parasztfelkelésről beszélni. Csak ezek a parasztok éppenséggel egyenruhát hordtak és fegyverrel a kezükben a fővárosban voltak. 

(kép: russiainphoto.ru, Petrográd 1917. március 19., demonstráció a Nyevszkij proszpekten)