1916-ban, az első világháború idején nagy erejű lázadás rengette meg az Orosz Birodalmat Közép-Ázsiában. Az őslakos népek felkelését az váltotta ki, hogy a cári kormányzat – megszüntetve az előjogokat – frontszolgálatra hívta be a közép-ázsiaikat. Ez azonban inkább csak az utolsó csepp volt a pohárban: lázadásnak oka volt a megelőző évtizedek erőszakos oroszosító politikája is, amely súlyos feszültségforrást jelentett.
Az 1916-os közép-ázsiai megmozdulás a legnagyobb lázadás volt az Orosz Birodalomban az 1863-1864-es lengyel felkelés után, s mintegy megelőlegezte a birodalom széthullását.
Az 1916-os közép-ázsiai felkelés interpretációját illetően több nézet is kialakult a történettudományban. A marxista álláspont (I. Menyickij) az elnyomott osztályok megmozdulását vélte felfedezni a közép-ázsiai eseményekben. Eszerint a felkelés nemzeti(ségi) jellegének hangsúlyozása nem helytálló, hiszen az uralkodó osztály ellen irányult.
A közép-ázsiai történészek viszont már kezdetektől fogva a felkelés oroszellenes jellegét hangsúlyozták. Turar Riszkulov kazah történész például a ’20-as években még a felkelés orosz kormányzat turkesztáni elnyomó-gyarmatosító politikája elleni lényegét emelte ki, a megmozdulást pedig kimondottan oroszellenes irányultságúnak értékelte.
A fő ok, hogy az orosz kormányzat földfoglaló orosz parasztokat telepített Turkesztánba, akikre a helyiek ellenszenvvel, gyarmatosítókként, idegen behatolókként tekintettek. Inkább ezt a verziót támogatják az egykori résztvevők – a ’20-as években még gyakrabban publikált – visszaemlékezései is, melyekben az oroszok és őslakosok ellentétét hangsúlyozzák. A ’30-as évektől azonban, az újra erősödő ruszifikációval egy ütemben, ismét az 1916-os események osztályharcos jellegét kellett erősíteni. A már említett Riszkulov 1935-ben megjelent monográfiájában már a korábbiaktól gyökeresen eltérő álláspontot fogalmazott meg, miszerint a felkelés osztályharcos jellegű volt, sőt, internacionalista elemek is fellelhetők benne, hiszen, úgymond, oroszok is részt vettek benne.
A későbbiek során már olyan nézetek is felbukkantak, amelyek már-már a bolsevikoknak tulajdonították a felkelés irányítását, s proletár-internacionalista színezetet adtak neki. A felkelés vezetőiből, például Amangeldi Ivanovból hithű marxista-leninista mozgalmárokat alkottak, akik Lenin és Sztálin bölcs tanácsainak megfelelően vezették a mozgalmat.
Nagyjából ez a szellemiség határozta meg a továbbiakban a szovjet történetírást, bár a nemzetiségi köztársaságokban azért igyekeztek hangsúlyozni az 1916-os események „nemzeti felszabadító” és „antikoloniális” jellegét. Az orosz történészek viszont oroszellenes, pániszlám, pántürk jellegűnek festették le az 1916-os felkelést, melyet külföldi titkosszolgálatok szítottak.
Bár Közép-Ázsia orosz hódoltatása valamivel békésebben ment végbe, mint az Észak-Kaukázusé, az orosz hatalommal szembeni felkelések itt sem voltak ismeretlenek (kazah felkelések, 1783 – 1797, 1836 – 1838, 1846, 1857).
Kokand orosz meghódítása (1876) után felkelések bontakoztak ki Turkesztán déli részén is (1885: Fergána, 1892: Taskent, 1898: Andizsán). Mindezek arról tanúskodnak, hogy a közép-ázsiai őslakos népek alkalmasint fegyverhez nyúltak érdekeik érvényesítése céljából.
Az orosz adminisztráció tevékenysége minden visszásság ellenére nem írható le kizárólag erőszakként. Az első turkesztáni kormányzó, K. Kaufman például rendkívül nagyvonalúan viszonyult az őslakosokhoz, biztosította őket tiszteletükről, figyelembe vette a helyi szokásokat, keményen bánt ugyanakkor a kokandi, hívai kánokkal, elérve ezzel a helyi őslakosság tiszteletét.
Az orosz hatalom kezdetben nem avatkozott be a helyi lakosság vallásos életébe. Érvényben maradhattak a helyi bírói szokások (például a saría), a papság mentesült az adófizetés alól.
A 19. század végére azonban az orosz kolonizációs politika fokozatosan megváltozott. Nyíltan diszkriminatív és sértő rendelkezések jelentek meg, arra kötelezték például az őslakosokat, vegyék le a fejfedőjüket az orosz hatalom képviselői előtt, vagy például az 1912-ben megnyitott taskenti villamoshálózat kocsijain apartheid szerűen külön helyeket tartottak fenn az őslakosok számára.
Közép-Ázsia egyfajta „száműzetésnek” számított az orosz hivatalnokok és értelmiség számára, ezért az adminisztráció képviselői gyakran nem a méltó személyekből verbuválódtak, az orosz közigazgatás legalja jelent meg a régióban, sokszor kalandorok, vagy lelkiismeretlen csinovnyikok, akik tiszteletlenül viszonyultak a helyi népekhez és szokásokhoz, nem ismerték a helyi nyelveket. Egy korabeli amerikai utazó is megjegyezte, hogy az orosz közigazgatás képviselői semmi érdeklődést nem mutatnak Közép-Ázsia gazdag civilizációja iránt, s csak az erősebb jogán, ténylegesen is uralkodnak ezen a területen.
A helyi muszlim származású tisztségviselők sem voltak sokkal jobbak. A klánrendszer, a korrupció megfertőzte a közigazgatás alsóbb szintjeit is.
Szentpétervár vallási ügyekben is keményebb politikát kezdett el folytatni a századfordulón. Igyekezett kontroll alá venni a turkesztáni muszlim vallási vezetést, annak privilégiumait, hatáskörét megnyirbálták. A papságnak az sem tetszett, hogy a hatalom világi iskolák sorát nyitotta meg, melyek konkurensei lettek az addig szinte monopolhelyzetben lévő medreszékkel.
Az 1916-os felkelés legfőbb gyúanyagát mégsem a vallási konfliktusok jelentették. Közép-Ázsiában az iszlám fundamentalizmus nem tudott – már akkor sem – széles teret nyerni, s főleg nem azokon a területeken, amelyek később az 1916-os felkelés epicentrumát alkották (a mai Kazahsztán és Kirgizisztán területe).
A 19. század ’60-as éveitől nagyobb számban kezdtek megteledni oroszok Közép-Ázsiában, s ez a folyamat felgyorsult a sztolipini reformok kezdete után (1906), melynek során arra törekedtek, hogy egyéni farmergazdaságokat alakítsanak ki. Az orosz telepes parasztok számára jutattott földek a birodalom periférián azonban egyben eloroszosítási célokat is szolgáltak. Jellemző erre a gondolkodásra, hogy Grodekov, az egyik Szir-darja-i kormányzó szerint minden egyes orosz település Közép-Ázsiában felér egy orosz hadosztállyal…
Az 1891-es ún. Sztyepnoje ulozsenyije csak 40 acre földet engedélyezett fejenként az őslakosoknak, ami nyilvánvalóan kevés volt a korábbi nomád életmód folytatásához. Lényegében ezzel a kezdetét vette a földek elvitele az őslakosoktól. 1905-ben elvették a nomádoktól a számukra „feleslegesnek” ítélt földeket és azokon letelepedési körzeteket alakítottak ki. 1910-ben a kormány átruházta a jogot a Áttelepítési Hatóságnak, hogy földeket vegyen el a nomádoktól a maga céljaira.
A földelkobzások arra kényszeríteték az őslakos nomádokat, hogy felhagyjanak tradicionális életformájukkal, bár gyakran még a már megművelt földeket is elvették tőlük.
Alig húsz év alatt, 1916-ig több mint 3 millió orosz telepedett le Közép-Ázsiában. A mai Kazahsztán lakosságának 40 % -a ekkor orosz volt, Turkesztánban pedig 6 %-ra nőtt az orosz aránya, akik többségében földfoglaló telepesek voltak.
A közép-ázsiai orosz kolonizáció „erőd” jellegű volt, ami főként a kozák telepesekre volt jellemző. Az „erőd-típusú” kolonizáció – amikor tehát a meghódított terület egyfajta erődnek felelt meg – során éles határvonal húzódik a kolonizátorok és az őslakók között, mint ahogy ez Közép-Ázsiában is történt, ahol alig alakult ki kontaktus a helyi népesség a jövevény oroszok között; másrészt pedig jellemző, hogy a gyarmatosítók urakként viszonyulnak a helyi népességhez. A korábban az orosz kolonizációkban ezek a vonások nem jelentkeztek ilyen élesen, Közép-Ázsiában azonban erősen teret nyert ez a fajta kontraproduktív kolonizátor politika.
A földek elkobzása, a tradicionális életvitel szétzúzása az őslakos népesség ellenállását váltotta ki Közép-Ázsiában, amelyek ereje évről évre erősebb lett. A már említett Grodekov kormányzó ennek nyomán például azt javasolta, hogy irtsák ki fizikailag a mervi türkméneket sorozatos rajtaütéseik miatt.
1914, az első világháború tehát ilyen körülmények között érte az orosz Közép-Ázsiát. Az adóterhek növekedtek, a bürokratikus önkény nem szűnt, s rendületlenül folytatódott a földek elkobzása az őslakosoktól.
1916. június 25-én – épp a Ramazan ünnepén – jelent meg a cári ukáz, amely majd félmillió embert hívott be Közép-Ázsiából frontszolgálatra, igaz, felmentést kaptak a tisztviselők, oktatók, egyházi személyek és mások.
Az Oroszországgal ellentétes hatalmak természetesen igyekeztek kihasználni a kialakult helyzetet. Elsősorban Törökország volt aktív, a Porta felkelésre szólította fel a közép-ázsiai muszlimokat a „gyaur oroszok” ellen, török ügynökök lepték el Közép-Ázsiát, akik a suttogó propaganda eszközeivel nagy orosz vereségek hírét terjesztették, de a németek is aktvizálódtak a régióban.
Ennek ellenére mégsem lehet azt mondani, hogy külső hatás robbantotta volna ki az 1916-os közép-ázsiai felkelést, annak belső okai voltak.
Az első lövések 1916. július 4-én dördöltek Hodzsandban (ma: Tadzsikisztán), amikor a rendőrök belelőttek egy, a mobilizációs listák megsemmisítését követelő demonstráción a tömegbe. Júliusban a Fergána-völgyben már nagyszabású felkelés bontakozott ki: tisztségviselőkrte támadtak rá, katonai alakulatokra csaptak le, de sokan külföldre menekültek, elhagyták munkahelyeiket. Hamarosan egész Közép-Ázsia lángba borult. 1916. július 17-án a turkesztáni katonai körzetben hadiállapotot hirdettek ki.
A felkelés egyértelműen oroszellenes jelleget öltött. Megtámadták a földfoglaló telepesek otthonait, felégették házaikat, egész családokat gyilkoltak le. A felkelés súlypontja később északra tolódott, a kazah és kirgiz területekre, különösen Szemirecsje és Turgaj megyékre, amely az orosz agrárkolonizáció fő célpontjai voltak. Hiába halasztották el szeptember közepén a kazahok mobilizációját, ez már nem segített a helyzeten. A kazah nemzeti demokrata párt vezetőinek békítő felhívása szintén nem hatott.
Az orosz kormányzat harmincezres haderőt küldött a közép-ázsiai felkelés leverésére, melyet helyi kozákok és felkelők egészítettek ki. Nyár végére leverték a felkelést Fergánában, október végére pedig Szemirecsjében is. A felkelés leverése különös kegyetlenséggel zajlott, rögtönítélő bíróságokkal, kivégzésekkel, egész falvak felégetésével. A kegyetlenkedésben kitűntek a kozákok és a felkelők: arra is volt példa, hogy egész falu férfilakosságát mészárolták le – hidegfegyverekkel. Mintegy félmillió kazah és kirgiz menekült el az oroszok elől Kínába.
Turgaj környékén és a türkmén területeken a felkelések elhúzódtak a cárizmus megdöntéséig, a közép-ázsiai felkelő csapatok maradványai később a Vörös Hadsereghez csatlakoztak.
Az Orosz Birodalom 1917-ben összecsuklott, és a liberális Ideiglenes Kormány sem tudta megőrizni a hatalmat. Az Orosz Birodalom romjain a bolsevikok állama jött létre, amely látványosan szakított a korábbi ruszifikátor politikával: ennek jegyében került sor például a ’20-as évek elején Lenin közbenjárásával a turkesztáni orosz földoglalók deportálására, vissza Oroszország belső területeire.
Az 1916-os felkelés vizsgálata pedig arra is alkalmat ad, hogy összehasonlítsuk a cári orosz, és a szovjet közép-ázsiai kolonizációs politika eszközeit és eredményességét…
(Mihail Kalisevszkij: Tragegyija 1916 goda… ferghana.ru)