Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Ördögök című regénye 1871-ben jelent meg először, amikor Oroszországban lázas változások zajlottak, a kapitalistának nevezett modernizáció évei. A regény mai szóval politikai thrillernek nevezhető. Cselekménye egy meg nem nevezett, vélhetően közepes méretű vidéki orosz városban játszódik. Noha a könyv 19. századi nyelvezete sokszor terjengősnek, nehéznek tűnik, de egy kis elmélyedés után meggyőződhetünk arról, hogy Dosztojevszkij nyelvezete milyen finom, intelligens, és sokszor humorral teli. (Az Ördögök olvasása során néha úgy éreztem, mintha egy 19. századi Akunyin-krimit olvasnék. Persze ez fordítva igaz, nyilván Akunyin merített Fjodor Mihajlovicstól). Sokszor „antiutópiának” nevezik az Ördögöket, de ez alighanem pontatlan megfogalmazás. Helyesebb lenne próféciának hívni. Dosztojevszkij ebben a könyvben „előre látja” Oroszország felbomlását, hogy a hatalmas ország képtelen lesz kezelni azokat az ellentmondásokat, melyek a kapitalista modernizáció velejárói. A várható összeomlás következtében pedig baloldali forradalmi csoportok kezébe kerülhet a hatalom. Mint minden Dosztojevszkij-regényben, itt is az EMBER áll a középpontban. Vajon miféle emberek a radikális forradalmárok, mi mozgatja, vezeti őket?
Vezetőik az orosz elitből kikerülő fiatalemberek. Ez talán összefüggésben lehet azzal, hogy a régi nemesi réteg kényelmes, biztos élete alól is kihúzták a talajt az 1861-es reformok. A jövedelmek csökkentek, már nem lehet semmittevéssel olyan nagy bevételekhez jutni, mint 1861 előtt.
A regény tulajdonképpeni „főhőse”, vagy inkább antihőse a vidéki orosz elitből származó Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkij, bár csak a történet első negyede vége felé tűnik fel először a könyv lapjain. A húszas évei végén járó fiatalember mindig kimért beszédű, nyilvánvaló mesterkéltsége disszonáns benyomást kelt. A szülői gondoskodás nélkül felnőtt fiatalember pétervári egyetemistaként már proklamációkat osztogatott. Ő a vezetője egy konspiratív forradalmi sejtnek, ami egy állítólagos Központ utasításait teljesíti. Hogy tényleg létezik-e a Központ, és vannak-e más sejtek, az nem derül ki a könyvből. P. Sz. Verhovenszkij ördögi alak, megátalkodott konspirátor. Egyetlen motivációja: intrikálni, összeesküvést szőni, hatalmat szerezni. Maga a hatalom és az intrika. Minden csak ennek az eszköze. Verhovenszkijt természetesen nem érdekli a nép sorsa, a szociális igazságosság, viszont kéjes örömforrást jelent számára az intrika, a csapdaállítás, a cselszövés. Maga jelenti ki saját magáról: „Szélhámos vagyok, nem szocialista.” Szerinte nincsenek jók és rosszak, csak okosak és ostobák. Verhovenszkij minden szava, megmozdulása álságos, intrikával átszőtt és hazug (azt híreszteli magáról például, hogy Herzen jó ismerőse). Az általa irányított sejtben is mindenki figyel mindenkit, a totális besúgás rendszerét honosította meg. Ő az, aki megszervezi és irányítja egykori elvtársa, Satov meggyilkolását, ami után feldobja társait a rendőrségnek és elszelel.
Dosztojevszkij intelme: a forradalmi csoportok hatalomra kerülése esetén a Verhovenszkij-féle beteg, ravasz, a saját társait is eláruló hataloméhes manipulátorok fognak felülkerekedni.
A másik „forradalmi” főhőse a regénynek a 25 év körüli, nagyon szép külsejű Nyikolaj Vszevolodics Sztavrogin, szintén a vidéki orosz elit reprezentása, bár ifjúkorában ő is Péterváron töltötte ideje jelentős részét, ahol „furcsa társaságba” keveredett. Sztavrogin nonkonform, „polgárpukkasztó” ember, különböző tréfákkal sokkolja az unalmas vidéki orosz polgári társaságot. Mégis különbözik Pjotr Verhovenszkijtől. Persze Sztavrogint sem nagyon izgatja a szegények, megalázottak és megnyomorítottak sorsa, ő a várható forradalomban és új szabadságban más lehetőségeket lát, saját testi vágyainak kielégítését. A „szex” szó természetesen nem szerepel a regényben, mégis Sztavrogin fő mozgatója a testiség és a nők iránti vágy: imád játszadozni a nőkkel (például, amikor egy hölgy csak azért, hogy féltékenységet ébresszen benne, kikezd valakivel, Sztavrogin összebarátkozott a férfival). A szex fontosságára utal az a Verhovenszkij által elmondott történet, miszerint Sztavrogin Péterváron kiemelte a nyomorból a kolduló Lebjadkin kapitányt és húgát, a fiatal lánynak lakást, pénzt adott, s amikor sértegette valaki, az illetőt meg is verte. Viszont ezután semmilyen (testi) érdeklődést nem mutatott a fiatal lány iránt, még csak szóba sem állt vele, s a lány nem értette, hogy akkor most mi is van. Hogyan lehet értékelni Sztavrogin tettét? Verhovenszkij szerint amit Sztavrogin csinál ezzel a lánnyal, kifinomult szadizmus. Nyikolaj Sztavrogin anyja szerint viszont tiszta altruizmusról, segítőkészségről van szó. Nos, ha létezik szex, akkor az első megoldás a helyes, ha nem létezik, akkor a második.
Sztavroginról azt is megtudjuk, hogy Péterváron egy titkos „(szex)szekta” tagja volt, gyereklányokat rontott meg, és hogy „Sade márki is tanulhatna tőle.” Motivációja – ellentétben Verhovenszkijével – „befelé forduló”, tehát saját igényeinek kielégítése, nem feltétlen jár együtt azzal, hogy másokat bántson, másoknak ártson. Sőt, ő az aki figyelmezteti Satovot, hogy Verhovenszkij meg akarja öletni (azok után, hogy Satov nyilvánosan arcul csapta Nyikolaj Vszevolodicset, mert az kikezdett a feleségével). Sztavrogin az egyetlen, aki átlát Verhovenszkijen. Alakja kevésbé gonosz, ördögi, mint Verhovenszkijé, egyszerűen egy, a testi vágyai felett uralkodni képtelen emberről van szó, aki azonban mégis aktív részese azoknak a sötét üzelmeknek, melyeket elvtársai csinálnak. Sztavrogin a végén elbukik, sajátos önkritikának is tekinthető, hogy felakasztja magát.
A jövendő forradalom közkatonái már egy apró fokkal őszintébb, becsületesebb motivációjú emberek. Az Amerikát is megjárt Satov, akit Verhovenszkij legyilkoltat, szinte az egyetlen szereplő, akinek életében, szavaiban megjelenik a munkások szociális nyomora, a velük való szolidaritás. Az Amerikában kizsákmányolt, átvert, kirabolt egyszerű munkások élete. Satovot a felesége elhagyta, Nyikolaj Sztavroginnal megcsalta. A forradalmárnak induló Satov a végére konzervatív-pravoszlávvá vált, aki hisz Krisztus új eljövetelében, és a Szent Oroszországban. A pálforduláson kívül Satov „bűne” az is, hogy ki akar lépni a forradalmi sejtből, amit persze csak úgy elhagyni egyszerűen nem lehet, olyan az, mint a maffia. Ráadásul összeveszett Verhovenszkijjel, arcul köpte őt. Márpedig Verhovenszkij az efféle sértést nem bocsátja meg. Verhovenszkij, egyrészt följelenti Satovot a hatóságoknál, hogy veszélyes forradalmár, másrészt viszont a sejt tagjainak azt közli, hogy Satov rendőrspicli. A frissen apává vált Satovot kicsalják egy tópartra, ahol Pjotr Verhovenszkij fejbelövi őt, bár a sejt néhány tagja megingig, és visszariad a gyilkosságtól. Verhovenszkij a gyilkosság után aláírat egy másik sejttaggal, Kirillovval egy papírt, amelyben ő magára vállalja a gyilkosságot, majd azonnal lelép, miközben az előre általa feljelentett elvtársait arra biztatja, hogy maradjanak otthon. Őket persze szépen egymást után elfogják.
A sejt más tagjai vagy talajvesztett nihilisták (mint Kirillov, aki szerint az emberi szabadság legmagasabb foka az öngyilkosság), vagy a hierarchiát elfogadva a Verhovenszkij parancsait habozás nélkül teljesítő katonák (mint Erkel). A nagyfülű Scsigaljov fanatikus forradalmár, aki nemcsak álmodott a szép új világ eljöveteléről, „de valószínűleg tudta a napot és az órát is, amikor ez bekövetkezik.” Ő az, aki elkészít egy tanulmányt arról, hogy milyen lesz az új világ, és arra a következtetésre jut, hogy a féktelen szabadság igénye elkerülhetetlenül korlátlan despotizmushoz vezet majd. Az új világban az emberek mintegy tizede korlátlan hatalmat kap majd a többi rész felett, akik nem rendelkezhetnek egyéniséggel, és csak dolgozniuk kell. Mindenki rab, és a rabságban lesznek egyenlők. Tanulni csak a felső osztályba tartozók fognak. A tehetségeknek kitörik a nyakát. „Cicerónak kivágjuk a nyelvét, Kopernikusznak kitoljuk a szemét, Shakespeare-t halálra kövezzük.” „A raboknak egyenlőknek kell lenniük. Despotizmus nélkül nincs szabadság, nincs egyenlőség, a nyájban kell egyenlőségnek lennie.” „A tanulás igénye arisztokratikus igény. A család és a szeretet szüli a magántulajdon iránti igényt. Mi megöljük ezt az igényt: iszákosságba taszítjuk őket, elszabadítjuk a pletykákat, a feljelentgetést, példátlan mértékű paráznaságot teremtünk, minden zsenit megfojtunk még csecsemőkorában.” – mondja Pjotr Verhovenszkij. „Egy-két nemzedéknyi paráznaság feltétlenül kell majd, példátlan, fényes nappal űzött kicsapongás, ami által az ember visszataszító, gyáva, kegyetlen, csak önmagát szerető hitvány állattá válik – ez kell!”
Verhovenszkij és Sztavrogin szülei, Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij és Varvara Petrovna a régi világ emberei. Sz. T. Verhovenszkij gyakran beszél franciául, afféle öregedő vidéki értelmiségi, akit gyakorlatilag a nagylelkű asszonyság, Varvara Petrovna tart el. Úgymond, tudós, egy német város 1413 és 1428 közötti történetével foglalkozott, „bár a tudományban nem sok mindent csinált, talán semmit sem. De hát gyakran van ez így nálunk a Ruszban a tudomány embereivel.” Az egoista és kényelmes Sztyepan Trofimovics a fia nevelésében egyáltalán nem vett részt, csak kétszer látta őt (viszont Nyikolaj Sztavrogin nevelésében fontos szerepe volt), anyagilag sem támogatta, a házasságot is csak koloncnak tartotta, ami „erkölcsi halál minden büszke lélek számára.” Az elhanyagolt fiú természetesen gyűlöli az apját, akivel fölényesen, tegezve beszél, és minden mondatában megalázza. Sztyepan Trofimovics, úgymond, a tudománynak akarta szentelni az életét, amiből aztán nem jött ki semmi, elvonzotta inkább a kártya és a pezsgő. Az idősebb Verhovenszkij életunt és sodródó jellemű, „gyenge” ember, érezve a saját nyomorúságát gyakran sír, de mégis, alapvető erkölcsi princípiumait fenntartotta. Hisz a szépségben, és úgy véli, hogy Puskin többet ér, mint egy székláb. Ahogy mondja, angolok, franciák, oroszok nélkül megvan az emberiség, csak szépség nélkül nincs. „A tudomány sem ér semmit szépség nélkül.” Élete végén „felfedezi a népet”, ő inkább, mint az elvileg a népért aggódó forradalmárok, és rájön arra, hogy az életben az út fontosabb, mint a cél, s ezzel a megtisztult lélekkel távozik a másvilágba.
A jólelkű Varvara Petrovna afféle irodalmi szalont működtet, ami gyülekezőhelye lesz a „progresszív” értelmiségnek. Azoknak, akik arról beszélnek, hogy át kellene térni a latin betűkre, föderatív állammá kellene átalakítani Oroszországot, fel kell számolni a hadsereget, vissza kell állítani Lengyelországot, meg kell semmisíteni a család intézményét, elő kell mozdítani a nők jogait, vissza kell szorítani a vallást, a világméretű köztársaságról álmodnak, ahol megteremtődik a világ közös emberi nyelve – írta Dosztojevszkij 1871-ben, szinte tűpontosan ábrázolva az 1918-as bolsevik törekvéseket. A szalon tagjai ártatlan sznobok, mindenféle cél nélküli „liberálisok”, akik feltétlenül meghajolnak a németek és a franciák előtt, és szégyellik, hogy az orosz nép – amelyet nem is ismernek ezek a cilinderes urak – nem olyan, mint az európaiak. Az orosz liberálisok tehát mintakövetők, és nem a szabadság útját járják, sőt, a szabadság ellenségei. („A mi orosz liberálisunk mindenekelőtt lakáj és csak azt nézi, hogy kinek a csizmáját nyalhatja fényesre.”)
A kormányzó, Andrej Antonovics von Lembke kormányzó német származású. Dosztojevszkij megjegyzése szerint a németek favorizáltak Oroszországban, összetartanak, igyekszenek egymást segíteni. P. Verhovenszkij a kormányzónál jelenti fel Satovot, vele együtt Kirillovot és többieket, arra kérve a kormányzót, még bizonyos ideig ne bántsa őket (eme haladék alatt öleti meg Satovot). Lembke nem igazán tud bánni a feleségével, Julija Mihajlovna szimpatizált a „reformerekkel”, és Pjotr Verhovenszkij szeretője lett. Julija Mihajlovna nagy ünnepséget szervez, ami eszeveszett ivászatba torkollik. Ennek ellenére von Lembke jó viszonyt ápol az ifjabb Verhovenszkijjel, akinek kifejti, hogy a forradalmi mozgalmak nem is feltétlen rosszak, feltéve, ha kontroll alatt vannak, és konspiratív célokra felhasználhatók.
A regénynek még egy fontos alakja, aki azonban a fő elbeszéléscselekményen kívül áll, a híres író, történész, Karmazinov, aki a vidéki városban pihen. Karmazinov mintája vélekedések szerint Karamzin lehet. Karmazinovot P. Verhovenszkijjel folytatott beszélgetése során ismerhetjük meg, ami kimondottan mulatságos jelenete a könyvnek. Verhovenszkij fittyet hány minden illemre és jómodorra a formaságokat fontosnak tartó Karmazinovval szemben. Karmazinov nem ostoba ember, de hiú, öntelt, cinikus. Alakjában a korlátolt fővárosi értelmiség archetípusa jelenik meg. Ugyanakkor Karmazinov az, aki megjövendöli a „Szent Oroszország” elkerülhetetlen bukását. „Oroszország az a hely a világon, ahol bármi megtörténhet, a legkisebb ellenállást nélkül. Értem, hogy a vagyonos oroszok miért mennek el külföldre, és minden évben egyre több és több. Megérzés. Ha a hajóra léket vágunk, a patkányok menekülnek először. A Szent Rusz – a faviskók és a szegénység országa… bizonytalan hely, a vezető rétegben hiú senkik, a nép legnagyobb tömege viskókban nyomorog. A nép minden változásnak örülni fog. Csak a kormány áll még ellen, de a sötétben furkósbottal hadonászik és a sajátjait üti. Itt már minden eldőlt. Oroszországnak abban a formában, ahogy ma létezik, nincs jövője.”
Julija Mihajlovna egyik estélyén azt mondja az egyik résztvevő: Oroszországban dübörögnek a reformok, az egyetemeken pezseg az élet, vasutak, hidak épülnek, a jobbágyok felszabadultak, a költségvetésbe ömlik a vodkapénz, Novgorodban felállították az ezeréves Oroszország emlékművét. „Tizenöt év reform! Mégis, Oroszország még sohasem, még a legszánalmasabb időkben sem került ennyire értelmetlen helyzetbe.” A bukás elkerülhetetlen. Elkövetkezik az ördögök ideje.
Az Ördögökben az is meglepő, hogy ez a 19. századi Dosztojevszkij-regény milyen jól olvasható a 21. századi Magyarországon is. Dialógus formában felbukkannak persze a Dosztojevszkijre jellemző „mélyorosz” gondolatok: a katolikusellenesség (a katolikus egyház nem tudott ellenállni az Ördög harmadik kísértésének, ezért még az ateizmus is jobb, mint a katolicizmus), az orosz nép kiválasztottsága (Istent megában hordozó az orosz nép), a pravoszlávia (pravoszláv, tehát orosz).
(kép: részlet az Ördögök 2014-es filmváltozatából)