A Moszkóviában megfordult nyugati utazók (Herberstein, Fletcher és mások) – írja a jekatyerinburgi Szergej Nyefjodov, a legtöbbet idézett orosz történész, mára már klasszikussá vált tanulmányában, melyet az alábbiakban röviden ismertetünk (Реформы Ивана III и Ивана IV: османское влияние // Вопросы истории 2002/11.) – gyakran az Oszmán Birodalomhoz hasonlították az Északkelet-Európában terpeszkedő, akkor már hatalmas területű pravoszláv államot. A hasonlóság az élet szinte minden területén megmutatkozott, a viselettől kezdve a politikai rendszeren át a hadszervezetig.
Az orosz történettudományban ezt a kézenfekvő összehasonlítást egyszerűen ignorálták, hiszen az oszmán szultán a pravoszláv Oroszország ősi ellensége volt.
A moszkóviai politika-társadalmi berendezkedés alapja a pomesztye-rendszer volt, amely Sz. B. Veszelovszkij kutatásai szerint előzmények nélkül jelent meg a 15. század második felében, és igen hamar az állam egyik fontos pillérévé vált. Azaz a katonai szolgálat fejében föld járt, ám a föld birtokjoga az „államé” maradt. Az általában nem nagy kiterjedésű szolgálati birtokot adott esetben vissza lehetett venni használójától.
A pomesztye révén III. Iván 100 ezres lovashadsereget tudott fenntartani – ehhez hasonló katonai erővel Nyugaton egyik állam sem rendelkezett. Noha a szolgálati birtok rendszere a Karoling-kori Európában is ismert volt, a szolgálati birtokok idővel magánbirtokokká alakultak. Európában a 16. században csak két állam volt, ahol a szolgálati birtokok rendszere elevenen élt: az Oszmán Birodalom (tímárbirtokok) és Oroszország (pomesztye). A két rendszer közötti hasonlóságok összevetése után nem kérdéses, hogy az orosz pomesztye az oszmán-török tímárrendszer kópiája volt – írja Nyefjodov.
Az Oszmán Birodalom a Kelet civilizációinak örököse volt, ezért az oszmán állam működésének megértéséhez azt kell látnunk, mit jelentett a Kelet számára az Igazság, Törvény, Méltányosság. Az oszmán állam teoretikusainak munkáiban (pl. Nizam al-Mulka, „A kormányzás könyve”) az olvasható, hogy az oszmán állam legfőbb elve az igazságosság (szpravedlivoszty): ennek kell érvényesülnie az államigazgatásban is a legalsóbb szintektől kezdve egészen a szultánig.
Az iszlám ideológia az állam társadalom feletti főségét hirdette, ennek megfelelően a magántulajdon intézménye háttérbe szorult. A földterület egésze, és annak minden haszna a muszlim közösség tulajdonának minősült. A Korán szerint a földi javak összessége egyedül Istené. Ez a fajta normarendszer természetszerűleg megkönnyítette a földek állami tulajdonba vételét.
Az oszmán-törökök a 14. század elején még csak egy kicsiny, a mongol vihar által nyugatra dobott török nép voltak. Vezérük, Oszmán egy sátorban élt, és néhány ménesnél és juhnyájnál többet nem hagyott utódjára. Oszmán utódai, Orhán és I. Murád azonban szép lassan átvették a muszlim Kelet igazgatási hagyományait. A meghódított földek korábbi birtokosai automatikusan elvesztették tulajdonukat. A meghódított földek lakosságának egy részét kitelepítették az Oszmán Birodalom belsőbb területeire (szurgun – „kiűzés”). A megmaradt lakosságot háztartások és adófizetési kötelezettség szerint összeírták (defter). Megkezdődött a tímárrendszer kiépítése, ami sok esetben könnyebbséget hozott a parasztok számára (pl. Boszniában a török hódítás előtt uraik a parasztok jövedelmének mintegy 60 %-át elvették különböző címeken, addig az oszmán hódítás után a nem muszlim parasztok is kevesebbet adóztak, terményük kb. 25 %-ával – Szulejmán szultán azt követelte, hogy a meghódított területek parasztságával bánjanak úgy, hogy a szomszédos államok parasztjaiból az irigylést váltson ki). Nem véletlenül írja Lord Kinross (John Patrick Balfour) brit történész, hogy a balkáni parasztok közül sokan „felszabadulásként” élték meg az oszmán-törökök uralmát. Az Oszmán Birodalom a 16. században kiterjedt és effektív bürokráciát hozott létre, örökletes nemesség azonban nem volt. A nyugati utazók gyakran kihangsúlyozták a szultán korlátlan uralmát. Az Oszmán Birodalom alattvalói „törvény előtt egyenlőek” voltak, és mindenki előtt nyitva állt a szolgálat révén a felemelkedés útja. A nemzetiségnek nem volt szerepe, a szultánt sok, az iszlámot felvett szláv, albán, görög szolgálta, a „török” hadsereg jelentős részét délszlávok tették ki. A tímárrendszeren alapuló, erős, tűzfegyverekkel felszerelt oszmán-török hadsereg jelentős hódításokat hajtott végre a 16. században. Bekebelezte a Balkánt, Észak-Afrika keleti részét, győzelmeket aratott Irán ellen (ahol I. Abbász sah szintén az oszmán mintákat próbálta utánozni).
Kelet-Európában, Litvánia és Lengyelország elnyomott pravoszláv népessége között elterjedt a híre, hogy a szultán birodalmában a parasztoknak igen jó sora van. 1463-ban, amikor a törökök betörtek Boszniába, a helyi parasztság – török támogatással – fellázadt urai ellen. Még Luther Márton is írt arról, hogy Németföldön vannak olyan parasztok, akik inkább a török szultán uralmát kívánnák saját uraik helyett. A németországi vásárokon olyan tréfás énekeket játszottak, melyek szerint majd a török szultán fog javítani a parasztok helyzetén, elhozza az igazságot, megbünteti a gonosz urakat. A korabeli európai utópista gondolkodók közül Campanella török segítséggel szított volna lázadást Európában. Egyszóval, a 16. századi Európa szemében az Oszmán Birodalom az erő és az igazságosság megtestesítője volt.
Moszkvába ugyancsak eljutott a híre az oszmán berendezkedésnek, főként, hogy Bizánc eleste után sokan menekültek a bukott birodalomból a pravoszlávia utolsó bástyája, Moszkva felé.
III. Iván legfőbb célja Novgorod alávetése volt, ami 1478-ban sikerült is neki. 1485-ben Tver is elbukott. 1487-ben III. Iván 7000 novgorodit deportáltatott Moszkóvia belsőbb területeire. Ezt a korábban példa nélkül álló eseményt vyvodnak nevezték. A földeket elkobozták, a korábbi elitet kitelepítették, összeírást tartottak. A földeket szolgálati birtokként alacsonyabb származású emberek kapták meg. 1497-ben készült el az első összorosz törvénykönyv. Eszerint mindenki egyenlő a törvény előtt. A gazdagok és az elit tagjai semmilyen privilégiumot nem élveznek az igazságszolgáltatásban – ezzel az orosz törvénykönyv jóval megelőzte a korabeli európai gyakorlatot. A törvénykönyv szerint a parasztok részt vehetnek az igazságszolgáltatás folyamatában. A törvénykönyv az igazságosságot tartotta a legfontosabb szempontnak. A 15. század végére III. Iván személyes hatalma is jelentősen kiszélesedett. 1471-ben, a Novgorod elleni hadjárat idején III. Iván még az előkelőkkel tanácskozott. Később viszont már „szamogyerzsecnek” nevezte magát. Még azt is megtiltotta alattvalóinak, hogy bort igyanak. Azaz – véli Nyefjodov – III. Iván oszmán mintára kívánta átformálni országát.
III. Iván reformjai 1483 után indultak meg. Ekkor került sor fia, Iván házasságára Jelenával, Stefan cel Mare moldvai fejedelem lányával. Moldva ekkor az utolsó pravoszláv fejedelemség volt a Balkánon, amely még nem került török fennhatóság alá, és ádáz harcot folytatott az oszmánokkal. Stefan szövetséget keresett Moszkvával, de közben átvette a törököktől a tímárrendszert. Elkobozta a földeket a bojároktól és odaadta a „vitézeknek”. Stoicescu román történész kimutatta a hasonlóságot Stefan és III. Iván reformjai között. A moldáv-román kapcsolatok emléke Fjodor Kuricin Drakuláról szóló elbeszélése, melyben Vlad Tepes igazságos uralkodóként jelenik meg. Fjodor Kuricin ebben az időben az egyik legbefolyásosabb személy volt Moszkvában. 1490-ben meghalt III. Iván fia, Iván, a trónörökös III. Iván unokája, Dmitrij lett. Ellene III. Iván bizánci felesége, Szofia, és fia Vaszilij ármánykodtak, s bár 1497-ben Dmitrij hivatalosan is trónörökös lett, 1499-ben, a Litvánia elleni háború idején Vaszilij összeesküvést szőtt apja ellen, s azzal fenyegetett, hogy átáll a litvánokhoz. III. Iván kénytelen volt meghátrálni, Dmitrij és anyja, a moldáv Jelena börtönbe kerültek, a hozzájuk közel álló „zsidózó” eretnekeket pedig üldözni kezdték. Moszkvában és Novgorodban nagyszabású eretneküldözések kezdődtek, melynek a Kuricinok és áldozatul estek.
A hatalomra kerülő III. Vaszilij apja politikáját folytatta: Pszkov, Szmolenszk, Rjazany bekebelezése után a Novgorodban alkalmazott módszereket ismételték: a helyi elitet „kivonták”, a földeket felosztották és moszkvai szolgálónemeseknek adták. Miközben elkobozta a földeket, az „igazságosságra” hivatkozott, megtorolva az az „igazságtalanságot”, melyet a pszkovi bojárok követtek el az „egyszerű emberek” ellen. III. Vaszilij idején általánossá vált, hogy a namesztnyikeket egy évre nevezték ki, éppen úgy, ahogy ez megszokott volt az Oszmán Birodalomban (a beglerbégeket három évre, a kádikat egy évre nevezték ki). III. Vaszilij és Jelena Glinszkaja 1533-1534-ben pénzreformot hajtottak végre, melynek eredményeképpen a kopejka súlyát 0,79 grammról 0,68 grammra csökkentették, ami megfelel egy török akcse súlyának.
III. Vaszilij halála után Moszkóvia oszmán minta szerinti átalakítása ideiglenesen megakadt, ám az 1550-es években új lendülettel vette kezdetét. Immár évszázadok óta érdekli a kutatókat a kérdés – A. Kurbszkij nyomán – miért változott meg Iván személyisége? IV. Iván – írja Nyefjodov – Ivan Pereszvetov programját, aki a török minták követését ajánlotta – követte reformjai során. Rettenet nélkül nem lehet az országban igazságosságot teremteni. „Az igazságosság az Úrnak kedves öröm, ezért az országban az igazságosságot kell erősíteni. A cár igazsága azt jelenti, hogy azt sem szabad sajnálni, akit szeretünk, ha az bűnösnek találtatik. A cárnak szigorúan kell kormányoznia, a szigorúság nélküli kormányzás olyan, mint fék nélkül ülni a lovon.” – írta Pereszvetov. Az orosz pravda (szpravedlivoszty) a török adaletnek felel meg: az adalet az oszmán állam elvi alapja. Pereszvetov az önkényuralom megvalósítását ajánlotta a cárnak, új igazságszolgáltatási rendszert, törvénykódexet, külön igazságszolgáltatást a katonáskodóknak, a cári hatalom kiteljesítését, és a janicsárokhoz hasonló sztrelecezredek megalakítását. Pereszvetov tanácsai mély benyomást tettek a cárra, erről tanúskodik, hogy azokat megörökítették a Nyikonovszkaja évkönyvben és a Hronograf második redakciójában. IV. Iván reformjai Nyefjodov szerint az oszmán-török mintákat követték, beleértve a monostori földek elkobzásának kísérletét és a prikázok kialakítását, ahol az 1560-as évektől kezdve egy új, nem feltétlen előkelő származású hivatalnokréteg emelkedhetett fel. 1552-ben sikeresen vizsgázott az új orosz hadsereg Kazany bevételével, ami hatalmas morális győzelmet is jelentett Moszkva számára. Ezt követően a már jól ismert intézkedések születtek (vyvod, földösszeírás, majd azok szétosztása pomesztyeként. IV. Iván azonban – hasonlóan a török szultánhoz – nagylelkűen bánt a más vallásúakkal: az oroszországi muszlimok mecseteket építhettek, saját bíráskodással rendelkeztek. A cár szolgálatába lépő nogájok és cserkeszek privilégiumokat kaptak. Az orosz hadseregben számos muszlim harcolt, a tatárok és cserkeszek kitüntették magukat a livóniai háborúban, de megbízhatatlanok voltak más muszlimok (krími tatárok és törökök) ellen. Az orosz hadseregben a tatárok és cserkeszek vezető pozícióba is emelkedhettek: például az első, Livónia elleni orosz hadjáratot a kazanyi Sejh-Ali vezette, egy másik sereget pedig Toktamis. Az 1578-as orosz hadjáratban 10 ezer orosz mellett 7 ezer tatár lovas vett részt. Kazany meghódítása után az iszlám kultúra szerepe felerősödött Oroszországban.
A hírhedt opricsnyina is keleti hatásra alakulhatott ki, legalábbis IV. Iván egyik nyugati opricsnyikja, Staden szerint a cár cserkesz feleségétől, Marijától származott az ötlet. A muszlim országokban ismert az „udvar” (hászé) és az „ország” (divan) megkülönböztetése. I. P. Petrusevszkij orosz keletkutató szerint az opricsnyina nem más, mint a hászé megfelelője. Az opricsnyina megalakítása idején Ivánt már cserkesz és tatár barátok vették körül. A cárral konfliktusba kerülő Filipp Kolicsov metropolita is felhánytorgatta Ivánnak, hogy az az „agarénus törvényeket” védelmezi. Oszmán szokások szerint a szultán nem vett részt a diván munkájában, de megjelent annak ülésein (egy függöny mögül figyelve a történéseket) és bárkit kivégeztethetett, akit akart. Az opricsnyinával a „keleti terror” időszaka köszöntött be Oroszországban, de ezúttal maga a moszkvai elit is kénytelen volt elszenvedni azt, amit korábban Novgorod, a hagyományos moszkvai elitet megtörték, tagjait Kazanyba száműzték. IV. Iván idején lényegében a föld teljes egészében állami tulajdonná vált.
A földmagántulajdon megléte vagy meg nem léte a legfőbb választóvonal a Kelet és a Nyugat között. Azaz IV. Iván lényegében keleti állammá változtatta Moszkóviát. Van valami szimbolikus abban, hogy éppen Kazanyba száműzték a moszkvai elit tagjait. Mintha 1552-ben nem az oroszok, hanem a tatárok győztek volna…
Azonban, amikor 1571-ben Devlet-Girej „szent háborút” hirdetett a Rusz ellen, IV. Iván muszlim alattvalói egy szempillantás alatt ellene fordultak. A Volga-vidéken lázadás kezdődött. A Nogáj Horda és a cserkeszek is megindultak Moszkva ellen – az egyik Moszkva ellen induló sereget IV. Iván apósa vezette, ám fia, Mihail Cserkeszkij egy orosz hadsereg élén maradt. Igaz, őt apja miatt IV. Iván kivégeztette, miután a cár még maradék tatár és cserkesz hívei is szempillantás alatt elpárologtak. Eltűntek a tatárok és a cserkeszek, majd ezt követően az opricsnyina is – a cár még a szó említését megtiltotta. 1575 őszén Iván Szain Bulat kaszimovi kánt (Szimeon Bekbulatovics) helyezte trónra, maga pedig szerényen egy részfejedelemséget hagyott meg magának. Ez szintén keleti szokás – Perzsiában számos nyomát találni.
Azaz IV. Iván reformjainak az volt a célja, hogy a kor legnagyobb felemelkedő hatalma, az Oszmán Birodalom mintájára alakítsa át Oroszországot.
A történelemben számos példa akad arra, amikor a világ „szuperhatalmainak” berendezkedését próbálják átvenni más országok, és az orosz történelem is bővelkedik hasonló eseményekben.
Legutóbb a 20. század ’90-es éveiben tett kísérletet arra Oroszország, hogy a világ vezető szuperhatalmának berendezkedését másolja…